Hétköznapi történet
Kicsizsolt messziről kiviláglott a nyári ,,bennszülött” gyerekek közül. Nem volt ő feltűnően alacsony, csak, mivel az édesapja nevét örökölte, a család és a közeli ismerősök is így, „életkorra címkézve” különböztették meg őket egymástól. A tejfehér bőre is apjáé volt. Óvakodnia kellett az erős napfénytől, tengerparti nyaralásokon sem került le róla a világos színű póló, nemhogy a tömbház előtti játszótéren. Márpedig az idei nyarat, életében először, ott töltötte.
– Tetszik tudni – szólalt meg komoly, felnőttes hangján az ősszel negyedik osztályt kezdő fiú, akit több év alatt sem tudtam rávenni, hogy tegezzen –, anyukámék építkeznek, így sem idejük, sem pénzük nem volt arra, hogy valahova elutazzunk. De nem is bántam. Régóta vágytam már egy olyan vakációra, amikor a barátaimmal lehetek, és nem kell órákat kakaóvajasan ülni egy csomó felnőtt között egy zsúfolt strandon vagy valami furcsa múzeumban ácsorogni. A szüleim mindig jó nagy baráti társasággal nyaraltak, és a csapatban egyetlen velem egykorú gyerek sem volt, csak sokkal kisebbek. Persze, mindenki elvárta tőlem, hogy játsszak velük, vagyis én legyek a ,,bébibohóc”, és amikor félrehúzódtam, megvolt a balhé. Esténként, amikor vacsorázni mentünk, nekem kellett volna szemmel tartanom az ovis bandát. Egy alkalommal Tekla, egy hároméves kislány, észrevétlenül ,,lelépett” a vendéglőből, hosszas keresés után találták meg a szemközti parkban. Akkor is én voltam a hibás, legalábbis anyuék szerint. Szóval, nekem, köszönöm szépen, elegem van az ilyen ,,kalandokból”. Pedig menő helyekre vittek, Görög- és Törökországba kétszer is, egyszer meg Tunéziába. De rájöttem, hogy igaza van annak, aki azt mondja, nem az a fontos, hogy hol vagy, hanem hogy kivel.
– Sok barátod van? – kérdeztem.
– Csak kettő, több nem is kell, velük szuperül elvagyok. Egy osztályba járunk, és már előkészítőben megtaláltuk a közös hangot. A többiek nem igazán csípnek minket, mert szeretünk olvasni, mindhármunkat érdekel a csillagászat, és a jegyeink jók. De nem is vágyunk a népszerűségre. Akkor érezzük igazán jól magunkat, amikor csak magunkban vagyunk. Oyankor jókat beszélgetünk, fantáziálunk, csatangolunk. Az idei vakáció legszebb élménye az volt, amikor pár hete Karesz, az egyik a két barátom közül, sötétedés után lehozta a szülinapjára kapott távcsövet a tömbházunk elé, és órákon át fürkésztük az égboltot. Anyuék akkor bulizni voltak, így éjfélig kint tudtam maradni. Csodálatos volt. Igaz, a Perseidák meteorraj okozta csillaghullásból nem sokat láttunk, pedig pont azon az éjszakán volt, de így is megérte. Szóval, szerencsés vagyok, hogy ilyen barátaim vannak. Csak attól félek, ha felépül az új házunk, és oda átcuccolunk, nem tudok majd olyan gyakran találkozni velük, mint most, amikor egy utcányira lakunk egymástól.
– Ezek szerint nem igazán várod a költözést – jegyeztem meg.
– Kicsit sem. Megijeszt, hogy már nem a városban, hanem a város mellett fogunk lakni. Pedig ott sokkal nagyobb lesz a szobám, az ágyam emeletes lesz, és a szüleim megígérték, hogy az udvaron majd kutyát is tarthatok. Erre kicsi koromtól vágytam. De túl sok minden megváltozik, és én nem igazán szeretem a változást. Anyuék örülnének, ha már idén elkészülne az új otthonunk, ezért is áldozták rá a nyarat. De én titokban azt remélem, hogy bár jövő tavaszig még itt, a régi helyünkön maradunk.
– Iskolát is kell majd váltanod?
– Ilyesmiről eddig nem volt szó, és remélem, nem is lesz. Gondolom, apu majd mindig behoz kocsival. Eddig, persze, a havereimmel együtt indultunk reggel útnak, jól kibeszéltük magunkat, röhincséltünk. Hamarosan ezekről az együttlétekről is le kell mondanom. Annak mindenesetre örülök, hogy egyelőre a régi életteremben maradhatok, és, ha majd anyuék szólnak, hogy kezdjek csomagolni, biztos, hogy nem sietem el.
Elnéztem ezt az életkoránál jóval érettebb kiskamaszt, a hófehér bőrét, a szemüvegén át csillogó okos, kék szemét, és arra gondoltam, vajon hányan cserélnének vele szívesen a vele egykorúak közül? Hány fiúcskának és kislánynak lenne álomotthon egy város melletti kertes ház, ahol kitágul a tér, és vele együtt a lehetőségek? Arra a következtetésre jutottam, hogy nem tudom a választ. Mert egy tizenéveihez közeledő gyermek lelke olyan, mint egy különleges növény. Csak az tudja, hogy napsütésre vagy a hőségtől védő, biztonságos árnyékra van-e szüksége, aki nap mint nap lehajol hozzá, hogy teljes szépségében megismerje.
