Csendnyomok

László csendje havas falusi estéken született. Lovas szánok csengettyűjének hangjából, félhomályban kirajzolódó történetekből, gyermekzsivalyból… Az olvadás sem vitte el. A gyümölcsfák tavaszi ébredésében, a rétek nyári pompájában és az őszi borzongásban is ott rejtőzött, és László mindig megértette az üzenetét. Az utóbbi évtizedek felgyorsult, zajos tempójában azonban mintha elveszítette volna. Talán ezért, önmaga kárpótlásáért kezdte leírni gondolatait, emlékeit arról, ami életének régebben ritmust adott. Naplójegyzetei elolvasása után beszélgettünk. Jólesett hallgatni a lényegretörő, de mélységekbe tekintő szavakat, a mosdatásra nem szoruló lélek rezdüléseit. 

– Meséljen kicsit a gyermekkoráról! – kértem a negyvenes éveiben járó férfit, aki a nyárádmentiek udvariasságával hagyta rám a társalgás elindítását. 

– Boldog időszaka volt az az életemnek. A hetvenes, nyolcvanas években nőttem fel, és a szüleim igyekeztek mindent megadni nekem, amit csak lehetett. Még a tengerpartra is eljutottunk. De a nagyszüleim is fontos szerepet játszottak a gyermekéveimben. Jelképesen mondva, míg apám elém tette a kenyeret, nagyapám megtanított kenyeret sütni. Megmutatta, hogyan kell a saját lábamra állni, élni tanított… Kisiskoláskoromban a legjobb tanulók között voltam, felsőbb osztályokban a jó közepesek közé kerültem. Téli estéken, a petróleumlámpa fényénél a könyvekhez, Mikszáth, Móricz, Verne világába menekültem… Akkoriban nem volt más szórakozási lehetőség, ami szép és jó volt, azt az ember mind magához vette.

– Középiskolásként bekerült a városba? 

– Igen. A rendszerváltás utáni időszakban végeztem a szakiskolát, dolgozni akkoriban már nem vettek fel. Apám gyári munkás volt, édesanyám titkárnő a falunkbeli iskolában. A nagyszüleim viszont földműveléssel foglalkoztak, így már gyerekként beletanultam a mezei munkába. Az iskola elvégzése után elvittek katonának. Miután leszereltem, nagyapám beparancsolt magához a szobába, és kiadta az utasítást: gazdálkodni fogsz. Másnap kimentünk a határba, és nagyanyámmal megmutatták, hogyan kell elvetni úgy a magot, hogy jó termés legyen. Így indult a felnőttéletem. Később megnősültem, két gyermekem született. A munkát, amit a nagyszüleim hagytak rám, csak társsal, csapatban lehet végezni, és a feleségem igazi csapattársnak bizonyult.

– Milyenek egy gazdálkodó mindennapjai?

– A nyolcvanas években kertésznek nevezték a magamfajtát, én most is inkább ezt a kifejezést használnám. A gazda nagyobb földeket művel meg, munkásai vannak, utasít. Mi csak magunknak parancsolunk. Nem könnyű, de meg lehet élni belőle, ezt mintegy 30 falunkbeli család igazolhatja. A kilencvenes években, amikor visszaadták a földeket, persze jóval többen voltunk. Az utóbbi időben azonban sok minden elvette az emberek kedvét a mezőgazdaságtól. Amikor beléptünk az unióba, megértették velünk, hogy versenyhelyzetbe kerültünk. Csak azt hagyták figyelmen kívül, hogy versenyezni úgy lehet, ha mindenki ugyanarról a startvonalról indul. A külföldi zöldségtermesztők jóval alacsonyabb áron adják a termékeiket, a sok állami támogatás mellett ezt meg is tehetik. Mióta vámmentesen lehet behozni az olcsó árut, a nagy üzletek nem kérnek a mi termésünkből. Régebb rendszeresen megjelent az egyik vásárhelyi cég autója a faluban, befordult az udvarra, és mi már pakoltuk is fel a zöldséget. Kétezer–háromezer kilót is vásároltak, a pénzből hónapokig meg lehetett élni. Most már inkább kiszaladnak Magyarországra, Lengyelországba zöldségért. Pedig a termékeinkkel jó pár üzletet el tudnánk látni.

– Ön mit termel?

– Murkot, petrezselymet, paradicsomot, hagymát, fokhagymát. A utóbbi években sütőtököt is. Régebb káposztát is ültettünk, de már nincs értelme, hiszen a kisebb zöldségesek sem kérnek belőle. Ami a nehézségeket illeti, a vadkárok miatt is sokan feladták. Az őz és a vaddisznó olyan pusztítást végez, hogy a határban már lehetetlen termelni, beszorultunk a faluba, a Nyárád mellé. Ugyanakkor az utóbbi 10–15 évben az időjárás nagyon megváltozott. Gyermekkoromban egyszer ha láttam jégesőt, az is csak olyan apró szemű volt. Most évente kétszer is előfordul, egy pillanat alatt megsemmisítheti a termést. Olyankor imádkozom egyet, aztán mérgelődöm egyet, és kezdek mindent elölről.

– Mindig a vásárhelyi piacra hozta az árut?

– Medgyesen kezdtem a piacolást, később pártoltam át ide. De én, sokakkal ellentétben, viszonteladó-párti vagyok. Évek óta megvannak az árusaim. Csak télen jövünk be a feleségemmel árulni a piacra hetente egyszer-kétszer, a nyári időszakban inkább az otthoni munkát végezzük, az árut pedig behozzuk, és rábízzuk az embe-reinkre.

– Változott a kereslet az utóbbi időben?

– Igen, hiszen a nemzedékek is kicserélődtek. A mostani fiatalok például már nem vesznek paradicsomot kifőzésre. Az ígért piacfejlesztések is elmaradtak, így sok falusi lemondott a piacolásról. A kapunál, ugye, azért elveszik a két lejt, parkolási lehetőség nincs… De azért még jócskán vagyunk, és a vásárlók között is akadnak olyanok, akik kimondottan a hazait keresik.

– Megbánta, hogy a mezőgazdaságot választotta?

– Egy percig sem. Kemény munka, az igaz, és az embernek a keze mellett az eszét is használnia kell, hogy jól kijöjjön a lépés. Egész évben van bőven tennivaló, most például a boronáláson, talajművelésen, vetésen a sor. De ha nagy is az erőfeszítés, úgy érzem, megéri.

– Mikor jut ideje írásra, olvasásra?

– A könyveket inkább csak télen veszem elő. Az év többi részében marad az újság. A naplóírást egy ideje abbahagytam, de folytatnám, ha tudnám, hogy van értelme. Ön szerint van?

László sorait olvasgatom újra. Azt hiszem, bennük van a válasz a kérdésre, amit hozzám intézett: „És én most arról álmodom, ami akkor nekik megvolt, a csendről… És álmodom, hogy nem minden szelíd dombot egyengetnek el autópályának vagy villáknak, hanem marad nekünk is, ami körbevegye a mi kis falunkat, és a Jóisten ad még havat, szép, fehér hótakarót…”