2024. july 3., Wednesday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Alig pár kilométerre Kobaridtól (Caporettó) elérjük a 210 méter magasan fekvő Idrsko falut, ahonnan meredek, csupa hajtűkanyarból álló út visz fel a Tolmintól nyugatra lévő hegysorra. 

Olasz lövészárok (Fotó: Vajda György)


Alig pár kilométerre Kobaridtól (Caporettó) elérjük a 210 méter magasan fekvő Idrsko falut, ahonnan meredek, csupa hajtűkanyarból álló út visz fel a Tolmintól nyugatra lévő hegysorra. Közben érintjük a festői környezetben levő Livek és Livske Ravne településeket. Hamarosan felérünk a mintegy 1100 méteren levő kilátóhelyre. Innen északi irányban a Júliai-Alpokra, dél felé az olasz Veneto és Friuli-Venezia Giulia régiókra, illetve az Adriai-tengerre nyílik panoráma. Ez a mai szlovén–olasz határon levő Kolovrat-gerinc, amely jelentős szerepet játszott az első világháborúban, ugyanis ez a régi határ, amely a 15. és a 19. század közt a Habsburg Birodalom és a Velencei Köztársaság, majd 1866 és 1918 között  az Osztrák–Magyar Monarchia és Olaszország között húzódott. 
Az olasz hadsereg a hadüzenet első napján átlépte a határt, és a mintegy 3,5 – 4 km-es hegygerincen megerősített állásokat épített ki. Ez a védvonal lett az ún. linea d’armata, ahol megfigyelőpontokat, géppuska- és tüzérségi állásokat, kavernákat, több szinten összekötött lövészárokrendszert alakítottak ki. Az isonzói csaták ideje alatt jól szemmel tarthatták a frontvonalat és az olasz tüzérség is számos kellemetlen „eseményt” okozott a völgyben vonuló osztrák–magyar és német alakulatoknak, ugyanis innen kiválóan lehetett ellenőrizni a hátország és tolmeini hídfőt összekötő hadtápútvonalat.  Gyakorlatilag az olaszok innen ellenőrizhették az Isonzó bal partját a Tolmin és Kobarid (Caporetto) közti szakaszon, amelynek keleti vonulatán találhatók az 1136 méter magas Tinški és az 1115 méteres Na Gradu csúcsok. A hegy stratégiai elhelyezkedése és a kiépített védvonalak erőssége miatt az olaszok meg voltak győződve arról, hogy a Kolovrat bevehetetlen. 
Csapatunkat a „Béke ösvénye” tájékoztató táblánál dr. Négyesi Lajos alezredes, egyetemi docens, a magyar Honvédelmi Minisztérium kegyeleti diplomáciáért felelős Miniszteri Biztosi Titkárságának tagja, belföldi szakreferens, hadtörténész fogadja, aki a kilátóhelyről magyarázza el azt, hogy ennek a helynek milyen szerepe volt az utolsó 12. isonzói csatában, a caporettói áttörésben.  A történész kifejtette, hogy gyakorlatilag a hadüzenet utáni napon 1915. május 24-én az olaszok átlépik a mai szlovén–olasz határvonalon húzódó egykori osztrák–magyar határt, majd június elején átkelnek az Isonzón, aztán kialakul az állóharc. A védvonalakat a Kolovrat gerincén is már az isonzói háború elején megerősítik. 1917 októberében az osztrák–magyar hadsereg alig tudja tartani a frontot, hiszen feladják Doberdó környékén, Görz az olaszok kezén van, és a magashegyi állásokra beköszönt a tél. A magyar hadsereg katonáinak nagy része az Alföldről került erre a frontvonalra, oda jutottak, hogy hiányos ruházatban – sokuknak még alsóneműjük sem volt – ki kellett volna bírják a következő telet, ami kétségessé vált. A monarchia vezérkara tárgyalásokat akar kezdeményezni az olaszokkal, hogy bizonyos kölcsönös engedmények fejében szüntessék be az egyre értelmetlenebbé vált harcokat.  A franciák azonban nem engedték meg, hogy az olaszok kilépjenek háborúból, így arra készültek, hogy a front déli szakaszán megőrizzék az elfoglalt területeket, északon pedig még egy utolsó támadással próbálkozzanak. Itt sem biztos, hogy az osztrák–magyar hadsereg ellenáll, ezért a monarchia csapatai valóságos kutyaszorítóba kerültek. Közben a keleti front, ahol szintén a monarchia alakulatai harcolnak, meginog. 1917 novemberében kitör forradalom, és ez leköti Oroszországot. Így a hadvezetés arra kéri a szövetséges németeket, hogy engedélyezzék a monarchia összes alakulatának átcsoportosítását az olasz frontra. A németek, ismerve a hadi helyzetet, úgy döntenek, hogy közös hadműveletet készítenek elő. Tekintettel arra, hogy magashegyvidéki frontvonalon kell áttörniük, 50 hadosztályt mozgósítanak, köztük a 200 alpesi hegyivadászokat és a bajor gyalogezredet, amely szintén a hegyvidéki harcokra képzett katonákból állt, az utóbbi alakulat már kipróbálta a hadászatot 1916-ban a Vöröstoronyi-szoros térségében az Erdélybe betörő román hadsereggel szemben. 
1917. október 24-én hajnali 2 órakor megindul a központi hatalmak támadása. Még aznap elfoglalják Caporettót, másnap az olaszok ellentámadással próbálkoznak, a kísérletek azonban kudarcot vallanak. A német Alpenkorps és a 200. német hadosztály elfoglalta a folyó jobb partján húzódó Kolovrat-hegygerinc kulcsfontosságú olasz állásait és támpontjait. Ebben a hadműveletben tűnik ki Erwin Rommel főhadnagy – a későbbi „sivatagi róka”, második világháborús vezértábornagy –, aki hegyi zászlóaljának egyik csoportjával október 26-án megkerüli és szétveri a kolovrati állásokat, továbbhalad a Matajur hegy felé, ahol  az olasz futóárkok alatt felrobbantanak három aknát, és fél óra alatt beveszik az 1642 méter magas hegyet. Ezért 1917 decemberében megkapta a legnagyobb német kitüntetést a „Pour le Mérite-et”. Ugyancsak személyes bátorságával kitűnt Bertalan Árpád, a magyar katonai ejtőernyőzés későbbi atyja, aki október 24-én tizenöt fős rohamcsapat élén három olasz állást vett be, és jelentős hadizsákmányt, több száz foglyot ejtett. A harcmód újdonsága az volt, hogy az állásokat kis létszámú  rohamcsapatokkal támadták meg, közben az Isonzó völgyén előretörhetett az osztrák–magyar és a német hadsereg. Az ellentámadás azért is érte meglepetésként az olaszokat, mert a hegygerinceken levő olaszok, látván a völgyben sorban vonuló katonákat, azt hitték, hogy hadifoglyokat  szállítanak, így nem támadták meg őket, közben az az előretörő hadsereg volt. Október 28-án a német csapatok elfoglalták az olaszoktól kifosztott Udinét, majd az osztrák–magyar alakulatok bevonulnak a piavei síkságra, ahol 1918. június 22-én az olaszok visszafoglalják a caporettói áttöréskor elfoglalt területeket. Október 29-én a hátországban kialakult helyzet miatt a monarchia békét kér az olaszoktól, és gyakorlatilag ezzel beszüntetik a háborút a déli fronton. 
„Október 24-én, hajnali három órakor gázalarmot jeleztek. Fél négy táján pokoli dübörgés támadt. A mögöttünk lévő hegyek sötétlő lejtőin, mint megannyi vésztűz, ezer és ezer ágyú torkából csapott ki egyszerre a láng. A robbanások borzasztó erővel reszkettették meg a levegőt. A hegyi ütegek éles csaholását elnyelte a nehéz mozsarak vontatott bömbölése. A 30 és feles lövedékek félelmetes vonítással húztak el a fejünk felett. Az alattunk elterülő olasz völgyekre nehéz gáz- és füstfelhő telepedett, amely összefolyt a nedves októberi éjszaka ködével. Jó félóra múlhatott el, amíg a meglepett olasz tüzérség felocsúdott, és vad kétségbeeséssel viszonozni kezdte a mieink ágyúzását. A nagy villás farkú aknák siketítő reccsenéssel robbantak körülöttünk sűrű egymásutánban. A pergő dübörgésben a mindenfelől felcsapó tűz-, láng- és kőzáporban görcsösen, moccanás nélkül tapadtunk a fagyos, éles kövekre. Fejemben homályos gondolatok kóvályogtak. Gépiesen, mintegy villámütésre indult meg az egész rajvonal a kőfalon, a tátongó sziklarepedéseken, a forró gránáttölcséreken és a gőzölgő holttesteken keresztül – előre! ...Mire megvirradt, három rohammal három olasz állást foglaltunk el. A harmadikban pihenőt tartottunk az újabb parancsok megérkezéséig. Kimerülten, reszketve rogytunk le a megmerevedett, viasz-sárga arcú olaszok közé. A hegyekről véres esőlé szűrődött le az árokba, és csörgedező patakocskákban folydogált el alattunk.” (Migend Dezső: Az Isonzótól a Piavéig. Békéscsaba, 1921)

Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató