Az uniós csatlakozásunk óta több mint 53 milliárd euró nettó haszna volt az országnak az uniós alapokból, derítette ki a napokban az egyik szavahihető hírportál gazdasági rovata. Ez kétségtelenül jó hír, hiszen ennyi pénzből rengeteg jó dolgot lehetett – és lehet a továbbiakban is – megvalósítani, de a legnagyobb bökkenő az, hogy a felhasználás hatékonyságára a száraz adatok nem terjednek ki.
Akár még jobban is mutathatna ez a mérleg, mert az adatok szerint az eddigi uniós pályázati ciklusok ránk jutott keretösszegeiből több mint 10 milliárd eurót nem tudott az ország lehívni. De a mérleg igazi problémája inkább ott van, hogy a sikert a rendelkezésre álló keret százalékos lehívási arányában mérik a készítők. Ez gyorsan visszahozza a kellően érett korúak emlékezetébe a néhai „aranykorszakot”, amikor a terveket mindig sikerült százszázalékosan vagy akár túl is teljesíteni, aztán a boltokban mégis leginkább csak kongó polcot és állott levegőt lehetett kapni. Papíron kétségtelenül szépen mutat az, hogy valamely pályázati kiírás kereteit mondjuk 90 százalékban le tudtuk hívni, de hogy ez mekkora siker volt, ahhoz azt is tudni kellene, hogy azokat a bizonyos pénzeket mennyire hatékonyan költöttük el.
A sok pénz önmagában nem rossz, csak az a nagyon nem mindegy, hogy miként gazdálkodunk vele. Lehet okosan költekezni vagy ész nélkül kiszórni az ablakon. Nálunk a mindennapi életből inkább a második variánst alátámasztó példákkal találkozni többször.
Közelebbinek ott a sokmilliós uszoda, amely álló esztendeig dekorálta a Maros-partot kerti bútorként, amíg használatba lehetett venni. De főleg a gazdaság fejlesztésére fordítható pénzek esetén lenne kiemelten fontos az okos beruházás, mert ezek az összegek így nem csak az építkezések idején hozhatnak hasznot, hanem később, a létrehozott létesítmények felhasználása során is. Például, ha a sok milliárdból jutott volna jó pár a mezőgazdasági alaptermékeket feldolgozó ipar fejlesztésére, akkor először a pandémia alatt jelentkező határzárak idején nem kellett volna azon rémüldözni, hogy az áruházláncok bezárása esetén az éhhalál fenyegeti a haza lakóit, mert ez az ország, amelyet kevesebb mint száz éve még Európa hombárjaként emlegettek, ma képtelen megtermelni a saját élelmét. Másodszor meg ezek a beruházások munkahelyek ezreit jelenthették volna, akár ugyanannyi család kenyerével, ami hosszú távú, nem csak szigorúan anyagi vonzatú haszon lehetne az ország számára. És még lehetne sorolni a példákat, de az utóbbi évtizedekben lezajlottakat elnézve nem tízmilliárd euró a veszteség, amit nem tudtunk lehívni, hanem ennek a többszöröse is elúszhat távlatilag az elszalasztott lehetőségekben.
