(Csak) táncház születik Jobbágytelkén! (?)
Orbán Kálmánnak, a jobbágytelki hagyományőrző tánccsoport vezetőjének a meghívására volt szerencsém október közepén egy csodálatos eseményen részt venni: az első, jobbágytelkiek által szervezett táncházban.
Engem a táncházmozgalom a nyolcvanas évek végén érintett meg, Csoóri Sándor idézete kísér utamon: „A néptánc történetének két fontos történelmi pillanata volt: az egyik, amikor a tánc fölkerült a színpadra, és a másik, amikor a színpadról újra visszakerült a földre. Nem művészetként, hanem azért, hogy tánc maradhasson, mint ahogy a szél a szél, és eső az eső.„A bárkit befogadó, nyílt közösségi élet egyik formája volt a táncház, mely lehetőséget biztosított az együttlétre, szórakozásra, kapcsolatok létrejöttére. Öntudatra, önismeretre, önkifejezésre tanított. A különböző társadalmi rétegek közös tánca és éneke az együvé tartozás érzését keltette.
Mára divatos lett táncházat szervezni, ám hagyományos értelemben vett táncház aligha létezik, szinte valamennyi intézményesült, néptáncegyüttesek köré szerveződik, utánpótláshátteret biztosít az együtteseknek, vagyis a színpadnak. Versenyhelyzet alakult ki, mely bár nem szándékos, de automatikus kiközösítéshez vezet, csak aki tud, az marad.
Az viszont biztos, hogy bármilyen sikeres színpadi tánc soha nem lesz olyan élmény, mint egy táncházas. A koreográfia határok közé kényszerít. A színpadon a bennünk lévő feszültség bent szorong, a táncházban szabadon kikívánkozik, és áttöri gátját!
Mint ahogyan Jobbágytelkén is elmondtam, az egyik szemem mosolyog, a másik izgul.
Az egyik szemem mosolyog, mert azon a vasárnap estén, amint ott ültem a padon a hangulatos csűrben, és gyönyörködtem a lányok és fiúk méltóságteljes, jogosan büszke tartásában, szívből kitörő szabad táncában, örömében, csillogó szemében, a sűrűn felszálló porködben megakadt a szemem a falra függesztett régi képeken, és Balla Anti bácsi jutott eszembe. Amikor 18 esztendővel ezelőtt harmadmagammal megkerestük a kis öreget, a nagy táncost, és előadtuk, hogy tábort szeretnénk szervezni, hosszan végigmért bennünket, aztán megvakarta a fejét és azt mondta: „hát... fiúk..., én nem is tudom, mit mondjak...”
Soha nem felejtem el az arcát, amikor három évvel később egy palack bor mellett beszélgetve mondta: „végigtáncoltam az életemet, az együttes a mindenem volt, az a nagy bánatom, Attila, hogy a jobbágytelki fiatalok nem akarnak táncolni!” Az ötödik tábor idején léptek fel először a gyerekek, hiányos viseletben, gumicsizmával, némelyik esetlenül, akkor láttam először könnycseppet a szemében. Ha élne, és ott ült volna mellettem a padon, biztos vagyok benne, zokogott volna örömében.
Mosolyog az egyik szemem, mert néhány évvel ezelőtt, miután a nagyon fiatal Orbán Kálmán átvette az együttes vezetését, és több ízben is panaszkodott nehézségeiről, többek között erről is beszéltünk, hogy Jobbágytelkén táncházat kellene csinálni.
Én csak gratulálni tudok a szervezőknek, minden elismerésem az övék, teljes szívemből örvendek az eseménynek!
A másik szemem izgul, mert érzem, hogy a jobbágytelki fiatalok válaszút előtt állnak. Választhatnak egy egyszerű eseménysorozat kezdete vagy egy lehetséges, néptánctörténeti szempontból történelminek számító pillanat között.
Az első jobbágytelki táncházban mind ügyes, jól, dinamikusan, szabadon táncoló fiatalokat láttam. A siker kulcsának tartom, hogy ezek a fiatalok lesznek-e annyira bölcsek, hogy becsempésszék az egykori táncházak nyílt, befogadó jellegét? Meg fogják-e tudni szólítani a gyengébbeket, a kisebbeket, a magányosokat, a házasokat, az öregebbeket, a kevésbé jó táncosokat? Le fognak-e tudni hajolni a „kicsikhez”, hogy azokat maguk mellé emeljék, és ezáltal ők maguk is magasodjanak? E megvalósulás feltételének tartom a közös nyelvet: a jobbágytelki táncot. Sikerülni fog megérteniük, miért kell a jobbágytelki táncházban csak jobbágytelkit tanítaniuk és táncolniuk? Nem korlátozni szeretném tudásigényüket (a közeli városi táncházakban, nyári táborokban számos lehetőségük van mást elsajátítani), hanem tudatosítani bennük, hogy felelősséggel tartoznak környezetükért, az ősöktől örökölt hagyományaikért, szokásaikért, a rájuk felnéző gyerekekért, az utókorért. Ez a tánc az övék, és ami az övék, azt megunni nem lehet. Ezt a táncot náluk soha senki nem táncolhatja jobban, de soha nem fogják tudni olyan jól táncolni, hogy jobban ne lehetne, tehát a végtelenségig lehet járni. Zenéjét pedig soha nem lehet úgy hallgatni, hogy ne fedeznének fel valami újat benne. Mint ahogyan anyanyelvünket sem unjuk meg, soha nem fogjuk tökéletesen beszélni, és mindig tartogat magában rejtett szépségeket.
Ha ez sikerül nekik, akkor esélyük van arra, hogy egy olyan egyedülálló, követendő modellt mutassanak fel a világnak, mely elterjedhet a Kárpát-medencében.
Remélem, bíznak abban, hogy nem csak a „nagy emberek” kiváltsága az, hogy maradandót alkossanak, hanem ők is tehetnek olyant, amire majd méltán lehet büszke az utókor!
Puskás Attila Barna, a Folk Center Alapítvány alelnöke
