(A Kelekótya kerékvető című sorozatból)
Okos magyarázók szerint a kerékvető kőből, öntött- vagy kovácsoltvasból, fából készült egészen egyszerű dúcforma vagy ornamentált konzol alakú eszköz annak az elhárítására, hogy bejárókapukon valamely kocsi kerekei a kapufélfának neki ne ütközzenek, vagy valamely lejtős oldalon vezető úton a kocsi le ne csússzék.
Magasabb töltések szélein a kerékvetőket sorjában 5–10 méter távolságban szokták elhelyezni.
Ilyeneket csak képeken, később pedig városi paloták bejáratánál láttak. Szerényebb tájakon is voltak ugyan kerékvetők, nem a kapuk lábánál, hanem a meglehetősen rossz, „dőlős” utak mentén, és nem annyira a szekeret védték a félrefarolástól, mint inkább a felázott talajt óvták a csuszamlástól.
Csügeren nem a kő vagy a kovácsoltvas, hiszen a jámbor popornak (népnek) effélére sosem tellett, hanem az együgyű fűzfa szolgáltatta a kerékvető anyagát, és nem is illették az előkelőnek számító elnevezéssel, hanem egyszerűen cöveknek, sőt a helyi nyelvszokás szerint ‘szimpla cüveknek’ mondták. A megfogant cöveket viszont ‘virágas cüvekként’ emlegették.
Módosabb helyeken a porták előtti sáncok peremét kirohadt hegyű akác szőlőkaróból fűrészelték kb. másfél méteresre, azt ünnepekre le kellett meszelni, jól mutatott, nem is dőlt ki olyan könnyen, mint a fűzfa.
Csügeren ez nem jött divatba.
*
A cüvegelést (cövekelést) tavasz elejin kellett csálni, emelte mutatóujját (Úri) Dali Ferdi bácsi, akit rendesből Ferdinándnak anyakönyveztek, de a falusiak szerint „aztat nem is lehet kimandani, ajan francas” – mindenkire ki vót róva, hány métert kell cüvegeljen az út mentin. Cüvegnek való leginkább a Szakadát amlásán (omlásánál) termett. Vót ez a Taligás, a félbarna, ő kiszimmintotta a bicsniszt: körbefűrészelte néhány kacérabbra kövéredett ficfa derekát – lecsaptatta a karvastag ágakat, felturbinkálta a kordéra, és a horpadt horpaszú gebe négy lábbal bokázva fuvarozta bé valahogy, a Szentlélek oltalmával, a falu közepire, a szégyentábla elé.
Az eladott portékából tellett füstölnivalóra, hozzá szűzgyenge, szirupos, rózsaszín’ monopol pálinkára.
A falubíró self made man bizonyos Komány Józsi volt – karrierjének főbb állomásai: kecskepásztor, kisbíró, vagyis bakter, később a társas gazdaság, majd a kollektív gazdaság nappali, aztán éjjeliőre, végül elnöke –, őt (őtet) a feljebbvalók Comannak becézték, nem tiltakozott, inkább újra töltött; a csügeriek viszont leginkább Kormány Józsiként tartották számon.
Hűséges katona, pofozgatták a főnökök szelíden, te sokat érdemelsz.
De a busás jólét mián’ (miatt) mind nehezebben cügelte (cipelte) ménkű hasát, és a saját karikalábai is egyre morcosabban hordozták őt magát.
Élenjárók fórumában jelent meg a képe a tartományi újságban, süt le róla, hogy amennyiben megbiztatják, a rajoni titulát is megácsingózza – ha idejében meg nem murál... Ha kihúzza vala az esedékes ötéves tervet, beteljesül vala a vágya.
De nem. A nagy ballagás valahogy elmaradt.
Az ötéves tervek négy és fél év alatt teljesítve a legkétségesebbek.
Mindegy, mondaná Namindegy Mindegy. Az ember attól legyen boldog, amivel éppen pofán loccsintják.
*
Na mindegy, így a likfóti – a film nélkül is prímán fotózó sport-csóringer. Ő volt a Karórás Namindegy: réporter kilencven percig... Egyedül csak nekije volt karórája, s akkor egyúttal már a füttyöt is rea bízták. Sajnosság, hogy nem Csüger nyert, mégis, ez a guttabuta bütüruga avval papagájkodott a kurtujban, az áldomásnál, hogy na mindegy, na mindegy, na mindegy.
Namindegy?!
Mert ő azér’ réépoortéér, hogy kitegye őket az újságba!...
A vesztes csügerieket?!
Addig s addig tette s vette, míg a kulturáltan benyakalt, lilára hergelődött atyafickók alaposan eltángálták. Kis híján a bírói síp is a fundamentumába deszténálódik, ha össze nem tapossák a nagy bunyolódásban… Mindenesetre, ő lett az első sokoldalúan seggberúgott szocialista kitoloncolt Csügerből!
*
Namár masmár (most már) istég vissza (Úri) Dali Ferdi emelt díjas inkognyitós mutatóujjához.
Ahogy béálltak a cüvegek (cövekek), ő (Kormány Józsi) fájinul eléadta magát a négyszögletű írói szerszámával, amit hiába nyálazott, mer’ csak ácsceruza volt, nem téntaceruza.
Továbbá pediglen ez a Józsi a sallófogú Solingen kacorbicsakjával kicsit meglaposította a vezércüveg nyakát, s a nyálazásra egy szekrét titkos számot rótt, amit a sáncok gazdái áhítattal memorizáltak, még a siket Buggyant Pupi is fel tudta mutatni a négy ujján, hogy a házuk előtti sánc cüvegjei, szám szerint négyen, az 1111-es névre hallgatnának – ha nem lennének szintén siketek. Ha öt cüveg lett volna, akkor már nem működik a dolog, mivel Pupinak a kisujját leharapta a kutya, mikor még kicsi legén’ volt.
Na, ha megvolt a cüvegelés, várták a dús sarjadást, ami rendelt üdő szerint (május elejére) el is következett. Komány vagy Kormány, mások szerint Koromány Józsi erélyesen kitiltotta a kecskéket a falu perimétrumából, cserébe’ megkapta Néptamás eltástól (a községi néptanácstól) a Disznyólegelő fölötti bokros, ciheres mezőt a félig behányt lövészárkokkal – legelő céljára; aki ott legeltetett, az rendesen adózott Komány vagy Kormány vagy Koromány Józsinak, aminek az egyes tételeit rovásra vésve rögzítette a kisebbik bicsakkal.
Ez a bicsak herélő kiskés gyanánt nyert alkalomszerű alkalmazást. Malacok és kisgyerekek réme. „Ha rossz leszel, jön Józsi bá a herélőbicsakkal.”
A cüvekeken elhatalmasodó levélzetet szépen leberetválták a peciális regimentbéli (különleges nyájú) facsart mekegésű fehér kecskék, szuper védelem alatt rágó egyedek, akik csakis a Ketrán Sami adminisztrációja alatt nyilvánulhattak mek-mek, vagyis ez a Ketrán Sami ügyelt a Komány Józsi szekrétizáltan akopperált facsart mekegésű kékszakállú szakállas nyájacskájára, ami ábszolúti tuti titok alatt volt bonyolítva. Kékre festették a kecskék férfidíszét, nemtől függetlenül… Mindenki tudta, kihez tartozik a különbrigád, ezért ez a szekrétum (titok) sohasem divulgálódott (nem derült ki).
A cüvegek vastagodtak, a mart megvédődött. Néha egy-egy részeg szekeres beléakasztotta a töngölyt valamelyikbe, egyszer például a jövevény Puca Filon úgy béborult mindenestől, hogy a felesége ülepe is ott maradott fennakadva, aztán hát bizony csudájára jártak, mert kévánatos a formája, na.
Közben a Szakadát omlása egészen meglobbant, hiszen mások is utánozni kezdték Taligást, a félbarnát – csakhogy akkor már mindenkinek majdnem volt elég cüvegje a háza előtt a mart szélin, és a sáncok is rendesen ki voltak csinálva (szabályosra mélyítve, takarítva). Elég az hozzá, hogy elkezdték pusztítani az agyagfogó ficfákat a Szakadát omlásából – de mivel már senki sem vásárolt tőlük, hoppon maradtak, ugyanis mindenkinek megvolt már, éppen amint Komány Józsi (aki Kormány is, vagy Koromány, de főleg Coman) kidoboltatta, ugyancsak a szégyentábla előtt, hogy ámendai bírság terhe alatt mindenki tartson számot.
*
Ember, emelte az ujját (Úri) Dali Ferdi – illembéli tisztességből csak itt szólom el magamat, hogy a csügeriek maguk között Bitang Úri Dali Ferdinek is becézték –, hát cigice vagy cigicá, mihelyesen ez a Komány Józsi kiköltözött a Cüger alá az új temetőbe, mingyár’ jött egy tudolákos jedző, s kezdette térengetni a népet itt, Csügeren, mer’ az a jezdő pediglen üsmert egy Nyúttó nevű elvtárst, aki nekije közelije lehetett, az megmondta, hogy ha nincs szekér elé való, se marha, se ló, mind rugdalhatod eléfelé a háccsó töngölyt, mégis te leszel megrúgódva… Ami egy fizika... – de a szekér az atya úr istennek se indul suhuva… Úgyhogy az új jedző szerint ábszolúté törvényes a fogatok rekvirálása.
*
Nadevissza Komány Józsira (aki Kormány is, vagy Koromány, de a végire erősen elcománosodott), ő innep szombatja előtt már kidoboltatta, hogy mindenki tartson számot, ne induljon sárga arany füvenér’ (aranyszín fövenyért) a szakadáti omlás alá, mer’ bészakad a föld, s mire kibányásszák, már kezdhetik elölről a munkát, kik? Hát a gödörásók, s hol? Odafenn, a feteke kereszteknél.
Nagy és ceremóniás volt az a temetés; nem kukurigolt (nem szólt bele) a szekrétdekrét (a hatalom).
Igaz, hogy avval s azután vége is szakadott a cüvegelésnek.
*
Na most egy ülelés (kedveskedés), csak úgy, bugyin körösztül. Meg nem mondom, kifélék, ott laktak, postásokul, valahonnan messziről, példás házaspár, ennyi százas. Vaj’ nem is százas, mer’ ötvenesnek is alig-alig, kicsit tajdak (félnótás) mind a kettő… Járogattak ki teliholdkor a Gyertyános teribe, ahol kicsit löjt a lapály, s az ember nyerített: Gyere, Kati, hengeredni!, az asszony rá nyiha, he, hogy: Jaj, gyere te is, Pista!, s hát úgy höngörödnek, még ötven- s hatvanesztendősen is, mikor az embert már nemigen kerülgeti a kangörcs, hogy ma is érigyellem.
A mutatóujja egy ideig úgy maradt. Pedig Bitang Úri Dali Ferdi nem szeretett hallgatni.
Na de ezek minek mentek oda? Hát csak azért, mert ők árulták a sárga fövént húsvét előtt, ha nem mondtam, mondom mast: hinteni a feltapasztott földű tisztaszobákba.
S hát nagy robusztolva rájuk höngörödött az Úristen nyomtatója.
*
A Fickút helye ma is megvolna. Mondják, az ántivilágban a csuhások gondozták s felügyelték. A kulustor (kolostor) felől szamarakkal béereszkedve kétnaponként jöttek vízért. Ez volt a legtisztább, ettől nem vastagodott az ember nyaka. A forrást megszentelték, az Udvar –, mer’ nem mondták, tán nem is tudták a nevit a birtokosnak, mindegyiket úgy nevezték, az Úr, s a kastélyt s a környékét, hogy az Udvar –, no, az Udvar szépen kikáváztatta, köréje szomorúfüzet plántáltatott, nem is egyet, mindjárt hármat, az Atya, Fiú, Szentlélek tiszteletére...
S hát az udvari cselédek, ezek a csügeriek megmajmolták, hogy Fűzkút, de nem állott rá a szájuk, s úgy lett a ficfából, ami szomorúnak igen kacagtató: búsficfa, s a Fűzkútból: Fickút.
A csügeriek becsben tartották, még akkor is, mikor már protestáns hitre térültek, a Gróf többi falvaival. Tisztelet övezte a helyet, szentelt vízként itták merítés után a zsákkötőn lógó pléhcsuporból – az öregebbje el tudott rebegni egy-egy imát is, amelynek értelmére már nem emlékezett senki.
Szép hely volt az, emelte fel mutatóujját Bitang Úri Dali Ferdi, akit eredetileg Ferdinándnak kereszteltek... Jámbor fény vetült kisüstitől barázdált arcára – olyan hely volt, ahol, ha nyári éjszakán, holdtöltekor találkoznak a szerelmesek, hát bizonyos a hibátlan tiszta fogantatás.
Én magam is úgy lettem, türemkedett ki az igazság Bitang Úri Dali Ferdiből.
Meg nem mondta, ki az apja. Lehet, nem is tudta, hitván’.
Végül, mint valami elfáradt dirigáló nótapálca, bágyadtan leereszkedett Csügert mutogató s világcüvekelő ujja.
Máma úgy mondanák, kányéc filmá.
