Búsan szólt a falumbeli nagyharang

Nagy veszteség érte a mezőpaniti hagyományőrzőket, amikor június 21-én, pénteken búcsú nélkül örökre elnémult a falu utolsó nótafája, Sikó József bácsi, mindenki Jóska bácsija vagy „Jóska só”-ja (só=sógor).

Nagy veszteség érte a mezőpaniti hagyományőrzőket, amikor június 21-én, pénteken búcsú nélkül örökre elnémult a falu utolsó nótafája, Sikó József bácsi, mindenki Jóska bácsija vagy „Jóska só”-ja (só=sógor).

Talán semmi sem véletlen, hiszen a június 20-án tartott tanévzáró ünnepségen az általa nagyon kedvelt A paniti hegyek felett…,Szépen szól a falumbeli nagy harang… és a Hely még a búza … című énekeket olyan lelkesen énekelték a színpadon a néptáncos gyerekek, hogy az egyik idősebb ember meg is jegyezte: „most nagyon sokan egyszerre Jóska só’-ra gondoltunk”. Igen, rá gondoltunk, mintha lélekben akkor köszöntünk volna el Tőle, mert másnap reggel 8 órakor, kilépve háza ajtaján, hirtelen rosszullét után, pillanatok alatt távozott az élők sorából.

Felejthetetlen 20 évet dolgoztunk együtt népi értékeink átmentése érdekében. Bejártuk Erdélyt és az anyaország különböző tájegységeit (17 alkalommal volt külföldön), ahol mindig könnyet csalt ki a néző-, illetve a hallgatóközönség szeméből szívet megremegtető, gyönyörű, tiszta, csengő hangjával.

Minden meghívásnak, felkérésnek szívesen tett eleget. Ő volt a lelke, a kovásza a hagyományőrző csoportnak. Többszöri tévéfelvételeken való szereplése által öregbítette Mezőpanit jó hírnevét (Élő népzene, Vannak vidékek, Farsangi szokások stb.). Utoljára 2013. április 27-én, a XX. Erdőcsinádi Gyöngykoszorú Találkozón a legidősebb (84 éves) fellépőként volt jelen a hagyományőrzőkkel együtt.

Büszkén emlegette, hogy részt vett a zalaegerszegi huszáravatáson, és mint erdélyi adatközlő, személyre szóló oklevelet vehetett át Orbán Viktor miniszterelnöktől, melyet féltve őrzött a többi oklevéllel, emléklappal és emléktárggyal együtt.

Sajnos, már nem lehetett jelen a mezőpaniti huszáravatási ünnepségen, melyre nagyon készült. Nem vitte magával énekeit, mert szívesen tanította a gyerekeknek, a fiataloknak. Munka közben is énekelgetett, ha tehenet fejt, ha az eke szarvát fogta, az utóbbi időben még a kapuban üldögélve is. Számos hang- és videofelvétel őrzi emlékét az utókor számára.

Kegyelettel emlékezünk és örökre szívünkbe zárjuk Jóska bácsit, azt az embert, aki énekével és a maga egyszerűségével hirdette szülőfaluja hagyományait határon innen és túl, akit talán rajtunk kívül az „idegenség” értékelt igazán.

A hagyományőrző csoport nevében,

Deák Júlia tanárnő