2024. july 3., Wednesday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

A múlt heti részben olvashattuk Bolyai János modern és merész véleményét a sajtószabadságról, de tágabb értelemben az egész demokráciáról. Ebben a részben is folyatjuk eszmefuttatásának ismertetését.

A Vár sétány (Bulevard) Bolyai János idejében. A képen nyíllal bejelöltük azt a házat, melyben Bolyai János papírra vetette a most közölt gondolatait.


A múlt heti részben olvashattuk Bolyai János modern és merész véleményét a sajtószabadságról, de tágabb értelemben az egész demokráciáról. Ebben a részben is folyatjuk eszmefuttatásának ismertetését. Bolyai János minden idők egyik legnagyobb gondolkodója, és a legkiválóbb fizikusok, matematikusok, filozófusok szerint is az ő felfedezése az emberiség húsz legnagyobb felfedezése között van, melyek döntő módon hozzájárultak szellemi és anyagi fejlődésünkhöz. Tehát nem lehet közömbös számunkra, hogy miként vélekedett Bolyai János a ’48-as politikai eszmékről.

A most közölt elmélkedésének első részében egy országokat megítélő nemzetközi bíróság felállításáról elmélkedik (akár az ENSZ előképéről). És vallja, hogy egy országot csak más országok együttes véleménye bírálhat meg!

„Végre, ha más államban esik is ez eljárás, például magyar számára Észak-Amerikában: az Elnök is híven lenne köteles újonnan közegyezés szerint, a fölállítandó népek, államok törvénye szerint – átküldeni a népe összes akaratát – mindenütt hozzáadván a tisztek is a magukét, s levonva az ellenkezőket- midőn különben bármelyik polgára fölszólalhat ellene a köz- hír-lapokban.

Némileg ugyan jó volna, mint az Araeopagusban2 a személyt ismeretlenül, mind nemzetére, vallásra,… nézve, megítélni: másfelől pedig éppen illő, sőt szükséges, s személy egyéniségére lehető szigorú tekintetet venni. Bármely tény erkölcsi becsét is korántsem a tény magában abszolúte valósága: hanem a szándéknak határozván meg. Amit egy adományét nem a mennyiség: hanem az adakozó tehetségéhez belátása-, s jószívűségéhez arányítja. S nem is lehet s kell megakadályoztatni a nyilvánosságot. Bízni kell az Istenben és okos, jó szándékban.”

(Egyfelől Észak-Amerikára bízná a magyar ügy megítélését, de figyelembe kellene venni a magyar nép akaratát is. És mindenki akaratát, mind a civilekét, mind a katonák véleményét. A véleményeket algebrailag kellene összegezni. De a jó szándékot is valahogy mérni kellene!)

„Igaz: hogy az a baj: hogy az értelem, súly, ítélő-tehetség, bírói képesség nagyon különböző, és hogy néha több belátás, jó érzet vagy egyben: mint egy egész, milliókból álló, népben. De már ezen segíteni lehetetlen és szükségtelen is: mivel az értelemi súlyát, a világosságot már éppen nem lehet mérlegbe tenni; s az csak másokra hatása által nyilvánul, s úgy hatását el nem is téveszti.

Az igazság, értelmi és erkölcsileg, előbb hátrább bizonyoson, s már e földi életben erős remény szerint, győz, diadalmaskodik.

S csakugyan még az eddigi iskolailag műveletlen embernél is a legtöbbnyire nem hiányzik a józan, és gyakran épebb természetes értelmi tapintat, érzet: s annál inkább lehet az ismeretesebb becsületesebb irányú, szellemű más népekben is bízni: hogy azok, az ismeretlen személy irányt bizonyoson részrehajlótlannak; előítélet, szenvedély nélküliek, szívileg elfogulatlanok lesznek.

Egy államnak sincs joga, okszerűleg, senki irányt utolsó vagy végítéletet hozni: ha nem csak az egész emberiségnek: Odaföllebbezni, fölebbvinni ügyét – ameddig tetszik mindenkinek illő, jogot engedni.

Ideig az is alkalmas volna: hogy az ügy egy más művelt és semleges államra bízassék: például Európának ügye az Észak-Amerikai Egyesült Szabad Államokra. A magyaré a mellett frank, német, s tán angol-honra is. Az önhonbeliekre nézve azt lehetne gondolni s ellenvetni, hogy az önnemzetbeliek s netalán bűnös részrehajlok – például horvát horvátéra –; a más nemzetbeliek pedig a jó ügy ellen is hajlandók lehetnek, nemzet-gyűlölségből, működni, agitálni: mi körülmény tán egy egy nemzetre sem súlyosabb, mint eddig elé – s adja Isten, ha úgy akarja, hogy csak eddig elé lett légyen úgy – éppen a magyarra: mivel – mi elég kedvetlen szomorú, sajnos tapasztalás – tán egy nemzet sem volt a föld kerekségen: melynél a viszálykodás, egyenetlenség, versengés, határtalan pörlekedés magva oly mély gyökeret vert, s szelleme úgy otthonos lett volna: mint az egyébaránt hon- és nemzetszerető magyarnál. Hol egy rideg Verbőcire támaszkodva, építve, alapítva, némi erény, ügyességnek, dicsőségnek tartotta az atya a fiút, a fiú az atyát, a testvér a testvért, egy talpalatnyi földért, tán háromszáz év múlva sem lefolyó, perbe rántani. De bármily rút viszonyok eredtek az efféléből: nem tehetem, hogy lélektani szempontból nézve az ily adatokból is csak nemzetemben rejlő nemes érzetet, igazság-szeretetet, és jövő dicsőség és nagyság magvát ne lássam. Ugyanis, és amennyiben az afféle túlzások is csak a határtalan igazságszeretete, egyenesség-, őszinteség, s szigorúságból eredtek.

Csak jó, hív, becsületes, nem honáruló magyarok között megjegyezve: a magyarság ugyan a Magyar-Hon népességének nem nagyobb számát teszi: s azért, közvotizálás útján, nyomán, a honban veszthetni, s el is veszhetni: midőn így a többi népségek kétségen kívül egyszerre kívánnák irtani az egész magyar nemzetet. Éppen azért nem is lenne jó rájuk, a hason joggal, bármelyik nép osztályára nem lehet bízni az elitélést.”

(Itt egy matematikusi meglátást tesz: Ha Magyarországon 1848-ban népszavazás döntené el a magyar ügyet, akkor az elveszhet, mert a magyarok nincsenek abszolút többségben.)

„A jelen magyar minisztériumra nézve is pedig, adná Isten, hogy csalatkozzam! Attól tartok régóta: hogy a bálványozott Kossuth egy nagy tót-érzelmű honáruló, s a felelősségnek, helyes módnak eddigelé hiánya mellett, életbe nem is léptethetése miatt, tehát puszta neve s ürügye mellett, magát jól megpénzezi, s így az egész országot, elámítva, az orránál fogva hordozza. Mindjárt megbotránkoztam már azon: hogy a felelés helyes módjára – melyet én adok – semmi terve nincs, sőt szó is alig van róla: mintha bizony a határtalan bizalom-szavazás s csakugyan gyarló és sok-szavú, keveset látó s tevő emberekből álló minisztérium iránt már elég súlyos biztosíték, garancia volna a hon üdvére, s a rájuk bízottak becsületes kezelésére! Ha a pénzügyminisztérium nem pénzadó, mint a hon számára törvényes érték-becsű nélkül veszen át, s nem szégyelli, önszeplőtlensége megtartására: ki áll jót: hogy azokkal hányféle visszaélés nem történik, s néhány összetartó egyének zsebébe hull az: mit a könnyen hívő s hitetlenkedő sokaság – itt nem vizsgálva mi belső indokból – a honnak szánt?

Kossuth, alig lépvén föl: néhány milliót bévett, ugyanannyit kiadott: miután az országpénztárban semmi sem maradván: betegséget adva okul, visszavonulási kénytelenségét hírelé.

Nemsokára csakugyan újból előállva, hírlapadást vállal, hetenként hatszor, s terjedelmesebbet az eddigiek bármelyikénél! Hogy fér ez össze egy, hivatalos teendőkkel kivált most, elhalmozott s a mellett beteges miniszter? Nehogy a hon későn ébredjen föl, s vegye észre a nagy cselszövényt!”

(Bolyai János szigorúan számon kéri Kossuthtól, hogy egy beteges pénzügyminiszter hogyan alapít kéthetenként hatszor megjelenő hírlapot? Mikor van még erre is ideje és pénze?)

„Egyébarányt reményem, hogy amely ellenszenvvel viseltetett eddig a szász s némileg az oláh a magyar iránt: megérezve tettleg az új intézetek jóvoltát: oly gyorsan fog a magyarhoz közeledni, s sok még kevély, lesz magyarrá lehetni. Ma is az erdélyi szász, ha Párisba menyen: hihetőleg magát itt nem egyébnek, hanem magyarnak vallja.”

(Ennek a résznek a végén van egy számunkra is érdekes és meredek gondolat: Bolyai János reméli, hogy egy erdélyi szász magát Párizsban magyarnak fogja vallani. Hát ebben tévedett! Mert mi sem szeretjük, ha külföldön minket románnak mondanak. Pedig láthatjuk, hogy éppen a most zajló téli olimpián is a Romániát képviselő magyar sportolókat igencsak románnak mondják!)

(Folytatjuk)

1 Készült a Magyar Tudományos Akadémia Domus programja által támogatott tevékenység keretében.

2 Az Areioszpagosz az ókori Athénban az Akropolisztól északnyugatra emelkedő domb görög elnevezése. Krisztus előtt a 6. század előtti időkben az Areioszpagosz dombjánál ültek tanácsot Athén városának „képviselői”, akik a legkülönfélébb ügyekben bíráskodtak, és jóváhagyták a népgyűlés által hozott törvényeket.

Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató