Bolyai Farkas unokájának versei

Bolyai Farkasnak unokája volt Bolyai Dénes, János fia után, és Bolyai Gáspár, Gergely fia után. Sajnos, Dénes unokáját nem szerette, mert nem fogadta el János fiának Orbán Rozáliával való kapcsolatát és későbbi házasságát. Annál jobban szerette Gergely gyermekeit (bár Gergely házasságát sem nézte jó szemmel, mert Gergely a nála 10 évvel idősebb másod-unokanővérét, Beretczki Károlinát vette feleségül).

Bolyai Gergely és torboszlói Beretczki Károlina 1849 őszén házasodtak össze. Rá egy évre született egy Farkas nevű fiuk, aki nagyon beteges volt, ezért Marosvásárhelyre költöztek, az öreg Bolyai Farkashoz. Sajnos, a kis Farkas kétévesen elhunyt. Közben született egy Berta nevű lányuk is, ő négyévesen hunyt el. A kicsi Bertát Bolyai Farkas göndör hajáért kicsi Borzinak nevezte, és a nagyapa kedvence volt. Majd 1854-ben született egy Gáspár nevű fiuk, aki megélte a férfikort, és 1932-ban hunyt el. Az ifjú házaspár 1851-1854 között Marosvásárhelyen lakott Farkasnál, de Gergely azért rendezte a bólyai gazdaságot.

Bolyai Gáspárról már többet tudunk. (Nem összetévesztendő az 1923-ban született Bolyai Gáspárral, aki Bolyai Dénes unokája volt, illetve az ő fiával, a ma is Marosvásárhelyen élő Bolyai Gáspárral.) Bolyai Gergely Nagyenyeden taníttatta a fiát, és reménykedett, hogy sikeres értelmiségi pályára lép. Sajnos nem így történt. Szerény, egyszerű hivatalnok lett Székelyudvarhelyen, feleségül vette kadicsfalvi Török Irmát. Gyermekük nem született, így aztán örökbe fogadták Gábos Dénest, aki felvette a Bolyai nevet. Bolyai Gábos Dénes a marosvásárhelyi református kollégiumba járt egyházi ösztöndíjjal. Az ő utódai ma is élnek Székelyudvarhelyen.

Bolyai Gáspárnak több levelét is átolvastam, és több írását is kommentáltam, de csak néhány hónapja „fedeztem fel”, hogy öreg korában verseket is írt és közölt a Székelyudvarhelyen megjelenő Székelység és Székely Közélet című lapokban.

 

Dal kell a szívnek.

 

Dal kell a szívnek,

Szív kell a dalnak.

A dalos szívek

S szívből jött dalok

Sohase csalnak.

 

Csalódva sírnak,

S olykor reményben

Gyógyulnak újra.

Mint a természet

Május' ölében.

 

(1925. május 7.) Bolyai Gáspár.

 

Boldog voltam...

 

Boldog voltam, amíg írtam,

Míg magamat jól kisírtam.

 

Elapadt már, nincs több könnyem,

Meghalhatok most már könnyen.

 

Mit írjak még a világról.

Erről a vén odvas fáról?

 

Halálbagoly huhog benne.

Csak már egyszer vége lenne.

 

Látnám majd az új világot,

Zavartalan boldogságot.

 

Egy új Évát, sátán nélkül –

Nappalt, amely nem sötétül.

 

(1921. szept. 27.) Bolyai Gáspár. 

 

A Székelyudvarhelyen megjelent Székely Közélet 1930. október 26-i száma a következőket írta:

„Évek során önmagának irt verseiből nemrég egy jókora füzetre valót szedett össze és adott át nekünk Bolyai Gáspár, aki a tudományos és irodalmi működésben olyannyira kiváló és hírneves Bolyaiak családjának leszármazottja. A versek közül több olyan, hogy szerzőjük különben érdekes személyi vonatkozásán kívül magában is helytáll: átérzettségének melege, formájának egyszerű dallamossága által, ami igazolja, hogy belőlük néhányat közlünk.”

 

Tavaszi hajnal. 

 

Szép tavaszi hajnal

Fényedet imádom.

Remények hajnalát

Éledő világon.

Keltsd fel az ibolyát – 

Ébredését várom,

Csókold fel álmából. 

Szerény kék virágom.

 

Öltöztesd fel díszbe 

Az ég kék színében. 

Majd a gyöngyvirágot, 

Tiszta szűzfehéren.

A kék nefelejtsnek 

Nézz szemébe mélyen.

Hogy el ne feledjen 

Majd a nyár hevében. – 

 

(Bethlenfalva, 1930. március 21.) 

Bolyai Gáspár. Székely Közélet, Székelyudvarhely, 1932. május 14.

 

Őszi rózsa. 

 

A mezőn a fakult ősz ködében

Olyan kínzott a nyíló virág,

Sárgultan hull a levél az ágról,

S fagyni készül a kopár világ. 

 

Északi szél sivít át a réten – 

Elhalványul minden nyári szín,

A bús tarlón miért is virágzik

Oh miért az ilyen őszi kin?

 

Őszi rózsa, fehér gyász virága, 

A nyár sírján nyíló kegyelet. 

Bár búsít a sivár, halvány élet:

Virágzói az őszi bú felett. 

Székelyudvarhely, 1931. szept. 

Bolyai Gáspár, Székely Közélet, Székelyudvarhely 1931. október 3.

 

Egy derült júniusi nap. 

 

A bolygók királya felébredett,

Felgyulladt tőle a horizont.

Tüzes fogatán keletről érkezett,

S a hold elhagyta az éji trónt. 

 

Látva, hogy – amit az éjszaka szőtt –:

Az álomkép mily gyorsan változott:

Megütődve a bús felhőkre dőlt,

S elsápadtan tovább bujdosott. 

 

A király derült volt szünet nélkül. 

Fenséggel nézett ránk, ragyogott,

A felhőt, melytől arca elsötétül, 

Nem mutatta, e bús takarót. 

 

Ez alatt szokott pihenni néha,

Ha túlfáradtnak érzi magát,

S csattog az égen tüzes ostora,

Mikor rossz déli álmokat lát. 

 

E szép napon sor erre nem került,

Bár felette sokat dolgozott,

Fáradtan bíbor fogatára ült,

S nyugat felé tovább hajtatott. 

 

Sötét szárnyán jött az alkony újra,

A hold óvatosan bujt elé. 

Figyelve a távozó királyra.

Reszketve nézett el nyugat felé. – 

 

Bolyai Gáspár

Bethlenfalva, 1923. június 29. (közlés ideje és helye: Székely Közélet 25. szám., Székelyudvarhely, 1932. június 18.)

 

Haláláról így számolt be a Székelység 1932. szept.-okt. hó. 9-10. száma (II. évfolyam): „Bolyai Gáspár, a nagy matematikus, Bolyai Farkas unokája, 77 éves 

korában meghalt Székelyudvarhelyen”. Jelképesen e néhány felidézett verssel köszöntsük az unokával a 240 éve született nagyapát!