A nyolcvanas évek első felében egy magyarországi faluban, a Csongrád megyei Nagymágocson írni még nem tudó kislányok hétről hétre várták a postást. Ismeretlen, földrajzi közelségük ellenére meseszerűen távolinak tűnő országokból érkeztek ezeknek a gyerekeknek üzenetek. Az akkoriban 4–5 éves Kerekes Ágnes egy vele egykorú, Marosvásárhelyen élő leánykától, Kovács Katitól kapott rendszeresen levelet. Évekig tartó barátságukra a rendszerváltás előtti, pattanásig feszült helyzet húzta rá a rólót. Ágnes most, közel négy évtized múltán keresni kezdte a hajdani levelezőtársat. Üzenetére a Marosvásárhelyiek Facebook-oldalon találtam rá.
„Kedves lányok, asszonyok, határon túl is!” – szólítja meg a csoporttagokat a levél, amelynek írója a Miska bácsi levelesládája című, közkedvelt rádióműsoron keresztül talált magának levelezőtársat 1984 nyarán. Telefonbeszélgetésünk alatt felidézte az előzményeket.
– A vakációban csapatba verődtünk a falubeli lányokkal, és hallgattuk a rádiót. Így ismertük meg Miska bácsit (sz.m.: Padisák Mihály néhai író, szerkesztő, rádiós újság-író), aki jó tanácsokkal látta el a hozzá forduló gyerekeket, és annak, aki kérte, segített levelezőtársra szert tenni. Mi akkoriban még nem jártunk iskolába, és irigykedtünk a nagyobb gyerekekre, akik már mind leveleztek valakivel. Végül aztán még a betűvetés elsajátítása előtt kaptam én is Miska bácsitól egy ilyen barátnőt. Ő volt Kati Marosvásárhelyről. Amíg nem ismertem az ábécét, a nagyobb szomszéd lányok vagy mama írta le a gondolataimat, és a levelezőtársamnak is került segítség. Amikor aztán iskolások lettünk, önállóan folytattuk az üzenetcserét.
– Mit jelentettek számodra ezek a levelek? – kérdeztem.
– Állandó izgalmat, örömet. Emlékszem, Kati mindig nagyon szép, szürke alapon mintás borítékokat küldött. Karácsonykor apró kedvességeket, például egy kis csokit is belecsempésztünk az üzenetbe, illetve szalvétát is gyakran cseréltünk, így gazdagítottuk a gyűjteményünket. A levelek tartalma is rendkívül érdekes, változatos volt. Mindenről írtunk, ami éppen foglalkoztatott bennünket: a hétköznapjainkról, az ünnepeinkről, a háztáji munkákról, a vakációs történésekről, gyerekkori titkokról, és persze a családunkat is bemutattuk. Kati elmesélte, hogy nehéz anyagi körülmények között élnek egy fürdőszoba nélküli házban. Az ünnepeket viszont nagyon szerették, és egyszer boldogan újságolta, hogy karácsonyra sikerült csirkeszárnyat szerezniük. A nyolcvanas évek zárt világában – amikor még nem ismertük azt a szót, hogy internet, és a csütörtök esti „kötelező” szabadidős program a Szomszédok televíziósorozat volt – nem volt könnyű elképzelni – pláne gyerekként – a miénknél keményebb, romániai kommunizmus világát. Máig nem felejtem el a levelezőtársam sorait, amelyek arról szóltak, hogy egyre nehezebb náluk a helyzet, és már boltba sem járhatnak. Azt, hogy konkrétan mi történt a családdal – Kati édesapjával, Kovács Lajossal, édesanyjával, Évával és szintén Éva nevű testvérével –, azóta sem tudom. A levelekkel csak eseményfoszlányok jutottak el hozzám – az utolsóból az, hogy valamikor, az 1989-es forradalom előtti időben vagy talán éppen akkor bujkálniuk kellett, és a családfő megsebesült. Ezután már nem kaptam választ az üzeneteimre. Így szakadt meg a kapcsolatom azzal a kedves lánnyal. Egy darabig még emlegettük a szüleimmel, aztán a mindennapi történések háttérbe szorították a témát.
– Hogyan született az ötlet, hogy ennyi év után keresni kezdd Katit?
– Szentesen, ahol élek, egy olyan szociális alapítványnál tevékenykedem, ahol a segítségnyújtás egyik formája eltűnt emberek felkutatása a világhálón. Nagyon sokféle esettel találkoztam, többek között egykor elhagyott gyerekek keresik felnőttként a vér szerinti szüleiket, és gyakran sikerrel is járnak. Egy kiskorában különválasztott ikerpár 60 évesen talált így egymásra. De másféle, könnyedebb történetek is leperegnek előttem. Ilyen annak a kisfiúnak a sztorija, aki egy balatoni nyaralás során barátságot kötött egy kislánnyal, rágótetoválást, azaz testre ragasztható matricát cserélt vele, és az üdülés után nagyon szerette volna viszontlátni. Egy internetes fórum segítségével talált egymásra a két család, és azóta is tartják a kapcsolatot. Katival mi is körülbelül annyi idősek voltunk a levelezésünk kezdetén, mint ez a két gyerek. Innen jött az inspiráció, hogy próbáljak nyomára bukkanni személyesen sosem látott barátnőmnek, akivel annyi boldog levél, tengernyi betűajándék köt össze.
