Derűsek, vendégszeretők, és mintha valami különös erő lakozna bennük, aminek köszönhetően szinte a semmiből teremtették meg közös életüket. Pápai Attila és párja, Kiss Ildikó igazi boldogságépítők. Ezt sugározták magukból mindig, amikor elhaladtak mellettem kétüléses, egyedi motorbiciklijükön, és akkor is, amikor hármasban ballagtak hazafele az előttük, mögöttük, körülöttük bóklászó tizenegy éves kutyussal, a szeretni való, szelíd Brúnóval. Egy váratlan találkozáskor villant be nekem, hogy jó lenne megismerni a mögöttük lévő utat, de azt, hogy az mennyi fordulatot, küzdelmet és győzelmet rejteget, egy pillanatra sem gondoltam.
A történet Attilával indul, akit a HIFA-Románia Egyesület munkatársaként ismertem meg évekkel ezelőtt. Sokáig nem tudtam, hogy neki is megvan a maga sérültsége, ez számomra egyáltalán nem volt nyilvánvaló.
– Tősgyökeres marosvásárhelyi és „dombos” vagyok – kezdte az elején a jó humorú, jókat nevető 46 éves férfi. – Szép és érdekes gyermekkorom volt, bár édesanyámnak nem lehetett könnyű három gyermeket egyedül felnevelni. Elsőnek a nővérem jött a világra, aztán a bátyám, én utoljára. Egyéves voltam, amikor a szüleim elváltak. Apámat harmincévesen ismertem meg, pontosabban akkor volt először alkalmam beszélgetni vele. Egy ideig volt egy mostohaapám, de aztán ő is továbbállt. Bár a „nincs” szó jelentését már kiskoromban megismertem, ha életem első időszakára gondolok, csupa kedves emlék jön elő: a lakásunkhoz közel eső minifocipálya, régi telek sok szánkázással és a Kishegyszőlőben lévő sípályával. Amikor a környékbeli tízemeletes tömbházakból egy gyermek kiment játszani, jött utána a többi. 1985-ben aztán megváltozott az életem: egy székre felállva kiestem a hetedik emeleti lakásunk ablakán. Eszméletemet vesztettem. Persze a tömbházlakók összeszedtek, bedobtak egy piros Daciába, a főtéren tértem magamhoz, útban a kórház felé. Nem tudtam, mi történik velem, fájdalmat sem éreztem. Mindkét combcsontomon nyílt törés keletkezett, és agyrázkódást is kaptam. Megműtöttek, és egy évig tolószékhez voltam kötve. A bal lábam azonban egészen nem jött helyre, és felejteni is úgy felejtek, „mint a nagyok”, bár lehet, hogy ez az életkorral is jár. A kezelésem során kaptam egy olyan injekciót, amitől lebénult a bal karom. Nem azt mondom, hogy teljesen használhatatlan, emelni például tudok vele, de valamit megszorítani már nem.
– Milyen volt a tinédzserkorod? – szóltam közbe.
– Akkoriban, a kilencvenes évek közepén a baráti társaságunk alapított egy négytagú, később még egy taggal bővült zenekart Titanic néven. Én voltam az énekes és egy ideig a dobos is, amíg nem került egy hivatásos zenész az ütőhangszerekhez. Jelentkeztem én is a zeneiskolába, be is jutottam, de amikor ki kellett fizetni az első évet, kiderült, hogy a családunk nem bírja meg ezt a kiadást. Három évig működött az együttes, azalatt pár komolyabb fellépésünk is akadt, 1996-ban például a Bolyai líceum gólyabáljára hívtak meg, és valamikor ugyanebben az időszakban a Sportcsarnokban mi voltunk egy koncert egyik előzenekara. A katonaság miatt esett szét a banda, miután a többiek megkapták a behívót. Nekem nem kellett berukkolnom a sérültségem miatt. Már ezt megelőzően, 1997-ben kerültem kapcsolatba egy barátomon keresztül Bethlen Anikó néni alapítványával. A főtéren székelt az alapítvány, ott találkoztam először súlyos fogyatékkal élőkkel. Addig senki sem látott engem rövid ujjú pólóban vagy rövidnadrágban, de ez után a tapasztalat után többet nem takargattam a beteg karomat vagy a lábaimat. Tizenegy évet töltöttem el az alapítványnál pár éves megszakítással, és azalatt Krón Ernő mellett kitanultam a könyvkötészetet és -restaurálást. Szintén abban az időszakban egy számítógépes tanfolyamot is elvégeztem. 2002-ben gondoltam egyet, és az akkori barátnőmmel kimentem Magyarországra dolgozni. Egy takarítócégnél alkalmaztak, egyebek mellett műtőkben takarítottam. Húzós időszak volt, albérletben laktunk, és havonta jöttem haza, mert akkoriban ez volt az előírás. Végül visszamentem a Bethlen Alapítványhoz. 2008-ig voltam ott, egy év múlva pedig a kábelgyárba kerültem. Ott ismertem meg Ildit. Megkért, hogy menjek fel hozzá megjavítani egy elromlott vezetéket. Így kezdődött a kapcsolatunk.
– Tizenöt éve vagyunk együtt – vette át a szót a hangjával és mozdulataival lélekmelengető nyugalmat árasztó Ildikó. – Gondoltad volna az elején, hogy így lesz? – fordult párjához. – Mert én nem.
Attila és Ildi albérletben kezdték a közös életet. Akkoriban az asszony két felnőtt gyereke közül a fiú még nem volt kirepülve, sokáig osztoztak hárman a mindennapokon. Időközben tudomásukra jutott, hogy van a Kövesdombon egy nagyon rossz állapotban levő eladó ház, aminek gyakorlatilag csak a négy fala állt, és elhatározták, hogy megvásárolják, és rendbe teszik.
– Újrafedtük, a padlózatot újracementeztük. Mivel a csatornavíz a ház alá folyt be, csupa penész volt az ingatlan minden sarka, ettől is sikerült megszabadulnunk, és persze az ajtókat és ablakokat is kicseréltük. Mindig csak egy szakember volt mellettünk és Attila egyik barátja, minden mást a párom végzett. Annyit dolgozott a beteg kezével, amennyit sok ép kezű ember nem vállalt volna fel – simogatta meg az asszony tekintete a dicsérettől kipirult arcú, csupa szív társat, akivel nemcsak igazi otthonná tették, hanem ki is bővítették az eredetileg egy szobából álló házikót.
– Mesélj egy kicsit a HIFA-s életedről is – fordultam újra Attila felé.
– Simon Jutkát, az egyesület elnökét még 1997-ben, az említett számítógépes kurzuson ismertem meg, ő akkor már a HIFA-Románia Egyesületről álmodott. 2019-ben aztán felhívott, és megkérdezte, hogy jönnék-e hozzájuk munkatársnak. Éppen április 1-je volt, azt is hittem, hogy csak szórakozik velem. A kábelgyárat, ahol tíz évet húztam le, akkor már otthagytam, a sok lábon állástól ugyanis kétszeresére dagadt a lábam. Így aztán éltem az új lehetőséggel, és azóta is az egyesülethez tartozom. Olyanok vagyunk, mint egy család. Van munka bőven, hiszen rendszeresen járunk takarítani, pelenkázni a jogosultjainkhoz, bevásárolunk és számlát fizetünk nekik, havonta egyszer pedig 56 helyre viszünk csomagot. De emellett sok közösségi rendezvényünk is van, lélekerősítő együttlétek, felszabadító bulik. Összetartozunk.
– Attila gyerekkorában kapott egy második életesélyt, azt a lehetőséget, hogy ne ő legyen a segítségre szoruló, hanem ő segítsen másoknak. És ő tudott élni ezzel az ajándékkal – foglalta össze a történet lényegét Ildikó.
Beszélgetésünk végén nem álltam meg, hogy ne kérdezzek rá a különleges motorkerékpárra és a vidám kisautóra is, aminek a dudaszava adta az ötletet ennek a történetnek a megírásához. A pár lelkesen mesélt arról, hogy az első, házilag kétszemélyessé varázsolt motorjukat hogyan követte a mostani dupla üléses, amit Ildikó meglepetésként rendelt meg az interneten, aztán hogyan jött be a képbe a szintén Ildi intézte kisautó, ami 25 km/h-val közlekedik, és nem kell hozzá hajtási jogosítvány, bár Attila elvégezte a sofőriskolát, és jól ismeri a közlekedési szabályokat.
– Mindenhez sok kitartás kellett, de a páromban ez megvolt, én pedig támaszt nyújtottam neki mindig, mint a szőlőnek a karó – összegzett újra Ildikó, aztán Attilával közösen kísért el a legújabb járművüknek otthont adó garázsig, amit egy nyári konyhából varázsoltak át közös erővel. Amikor elköszöntem, Brúnó rövid esti portyára indult a békés „sziget” körül. A kapuban várták, hogy visszatérjen, ő pedig biztos, hogy nem késlekedett, a szeretetnek ugyanis olyan illata van, amit minden kutya felismer, hát még az, amelyik igazi családtagnak számít.
