2024. july 4., Thursday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Az őszi nemzetközi könyvvásáron mutatták be Marosvásárhelyen, azóta még ugyanott a Deus Providebit Házban és a Vasárnap katolikus hetilap online októberi számában.  

Fotó: Gönczi Ákos


Az őszi nemzetközi könyvvásáron mutatták be Marosvásárhelyen, azóta még ugyanott a Deus Providebit Házban és a Vasárnap katolikus hetilap online októberi számában.

Kuszálik Péter könyvei – kiadói, lexikográfiai, publicisztikai, tehát sokoldalú irodalmi munkássága – alapján tudjuk, hogy pontosság, szabatosság jellemzi írásait, szellemességgel körítve. Amiről ír, azt körüljárja, és megérteti, olykor némi cinizmussal igyekszik magyarázni, talán túlzott részletességgel is.

Eljött az idő, hogy visszatekintsen, elmondja gyermekkori élményeit, eszmélését, az akkori Kolozsvár szellemiségét, egy kamasz törekvéseit, lehetőségeit. Mindezt rendezetten, számos idézettel, zárójeles kitérőkkel. Annak örülhetünk, hogy lapalji jegyzetek nincsenek, a mai olvasónak ehhez alig volna türelme.

Kolozsvár és Marosvásárhely, ahol növekszik, ahol civil élete zajlik, mindkét városban otthonos, beszippantja levegőjéből akkori és mai közérzetét, éber figyelő, ragaszkodó, de vannak pillanatok, amikor óvatos, körültekintő, messze nem kedveli már a rohanást, a forradalmakat. Ifjúkora nem éppen erre vall, inkább nonkonformista, mint illeszkedő, szeretne másképpen, mást csinálni, mint a társai, nemcsak a színét, a visszáját is kitapintja a jelenségeknek, kíváncsi, és nem kíméli erejét, ha ismereteket akar szerezni. Okos emberek közt szeret lenni mindenképpen, ez sikerül is neki, szerencsére adva van családjában, apja, anyja és barátaik, később a testvérei mellett, majd a kolozsvári nagy múltú szerkesztőségben, az Utunk írói gárdája körében. A Korunk közelében Veres Zoltán barátsága, Vásárhelyen a Látónál Székely János van nagy hatással gondolkodására. Amint beleérett a műszaki munkába, ugyanúgy mérnöki pontossággal kezdte lexikográfiai munkásságát, néha belefeledkezve a publicisztikába, a megérdemelten jutalmazott újságírásba. Kitérői később a Mörfik, sikeres munkája a Leveleskönyv (Bill meséi – innen a címbeli nevesítés).

Közel kerül az olvasókhoz, de nem ragad le egyetlen műfajnál sem, bár nem törekszik népszerűségre, jólesően konstatálhatja, hogy sokan olvassák és figyelemmel követik minden írását. Ezt mutatja a Purgatórium, a színháztörténeti tanulmánykötet, és amint látni fogjuk, el kellett érkeznie a Hosszú úthoz. Mintha erre mutatna felkészülést eddigi munkássága. A sok mindent kipróbálni akarás, a szívós munkabírás, a betegség leküzdése és főként tudásvágya megalapozza járás-kelésének – nem mondom kalandozásainak – jó kimenetelét. Jó példák vannak előtte, s ha eleinte ezt egy fiatal aligha méricskéli, később meghatározza választásait. Minden apróság, minden epizód alakítja szemléletét, hozadéka van minden tapasztalatnak. Eközben – iskola, egyetem, vakációs munka, szerencsés elhelyezkedés a „sokoldalú szocializmus építésének” közepette –, megtanulja elfogadni azt a világot, később ezt a világot, amely nem lett sem jobb, sem rosszabb, legfeljebb itt-ott zavaros.

Bill nemcsak „érettségijével” vált éretté, sokféle munkája, próbálkozása, tenni akarása, a változások képtelen megtörténtének megértése érlelte meg benne, hogy felülírja és józansággal helyettesítse sokak illúziókergetését vagy „pörös száját”, megtanulta az erdélyi értelmiségi elhivatottságának szavait: fő, hogy dolgozzunk, hogy átlássuk és láthatóvá tegyük dolgainkat, jó karban és jó közérzetben.

Írásainak stílusát egyéníti, fényesíti, a színes, jól érthető értekező próza művelője lesz, járja Erdélyországot, megpihen a Maros forrásánál, jókat falatozik, elnéz a „pannon atyafiság” feje fölött.

A Hosszú út narrációiban közvetlen hangot üt meg, megszólítja (okítja) olvasóját, bár a bácsizás olykor zavaró, ha egyaránt használja Petri György költőre és Ceauşescura, a diktátorra (lásd: Ceau bácsi többször is, mintha megbékéltünk volna ezzel a lénnyel). Bár nagyon nem szereti, mégsem kerüli el a kérdések „túlzottan körülményes megközelítését”, sőt a „marhafarok”-történettel – amit szívesen kihagyásra ajánlottam volna a szerkesztőnek, de K.P. bizonyára önmaga szerkesztette könyvét –, jócskán elkörülményesíti és túlmagyarázza az amúgy is „marhafarok” nehézségű problémát.

Számtalan utalását, idézetét nagy gondolkodók, filozófusok vagy éppenséggel közkedvelt filmsorozatok szereplőinek példázataiból kiválóan illeszt be szövegébe (Ray Bradbury, Miss Marple okos dolgokat mond vagy cselekszik). Hálásan olvasom elmélkedését gyönyörű szavunkról, az „istenfélő” szóról, ifjúkora olvasmányairól. Idézett történetei beavatottakhoz szólnak, mégis keresni kezdi az ember a könyvet, amelyből származnak. Ez már valóságos kreativitás, az olvasó meggyőzése, érdeklődésének felkeltése.

De mindezek után különleges olvasmányélmény az El Camino, A zarándokúton című szöveg, könyvének utolsó része.

A hálaadás zarándokútja – a Szent Jakab zarándokút

Sok vágyakozást, sok felemelő érzést kiváltó út, megjárta sok zarándok, szenvedő vagy alázatos, gyógyírt kereső ember, 1913-ban állítólag több ezren jelentkeztek a díszes Compostella oklevélért, hogy teljesítették az Út valamelyik szakaszát. Minden zarándok igyekszik megindokolni útra kelése okát. Önkéntesek is tevékenykednek szép számmal, akik segítenek a rászorulóknak, ők már megjárták, már ismerik az út nehézségeit, a szállásokon segítenek, főznek, sebet gyógyítanak, ha kell. Vannak, akik a nagy sikerű amerikai film, Az út (The Way) alapján, Martin Sheen kitűnő alakítása hatására indulnak el.

Erdélyi zarándokként, tarsolyában a Maros forrása mellől, Marosfőről hozott kővel Bill is elindult, hogy megpillanthassa később a Fényesség kapuját, hogy választ kapjon a kérdéseire, hogy próbára tegye erejét és tűrőképességét, hogy elmondja a La Faba-i imát.

Aki vágyakozást érez az iránt, hogy megjárja ezt az utat, jó, ha megszívleli K.P. tapasztalatait, élményeit. Jó, ha megtudjuk, miért is kell zarándokolni. K.P. eszünkbe juttatja, hol is találkoztunk a magyar irodalomban a zarándoklat szóval, és megidézi az ifjú, a tizenhat éves Janus Pannoniust, aki nem átallotta kigúnyolni örök érvényű epigrammájában barátját, Galeotto Marziót, hogy humanista létére beállt a Rómába induló zarándokok közé. Hat és fél évszázad választ el az akkori búcsúsoktól, a Camino nem búcsúhely, nem pénzre váltható vezeklés, ezt tisztázza a zarándoklatról szóló fejezet. Azt is, hogy a könyv szerzője miért indult el, hogy kapott-e választ kérdéseire, mit tapasztalt és mennyivel lett könnyebb a lelke, amikor a Cruz de Ferrón, 1510 m magasságban letehette a magával hozott köveket, lelke és teste nehezékét. Következtetései két zarándokút megtételének, tapasztalatainak, katedrálisok meghitt csendjének, az Út füvének, fáinak frissessége, de a gyaloglás gyötrelmei, az idegenség, a szokatlan viszonyokhoz való alkalmazkodás, 45 nap ezen az úton, minden próbatevő sajátos következtetéséhez vezet. Így K.P. is rendbe szedi, a La Faba-i imába foglalja következtetéseit, és megszövegezi a lelkéből fakadó hálaimát, megköszöni az indulást és az érkezést, hogy lelkéből fakadt a Zarándok-credo. Könyvének megírására is ez a hit ösztönözte, befejezésekor pedig megerősítést kapott, leírhatta: „Mindannyian zarándokok vagyunk…”

 

  

Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató