Betegség, orvosok, ovoslás a magyar irodalomban (32.)

• 2024-03-20 13:00:00

• Kiss Zsuzsánna

Babits Mihály, a különös hírmondó

Mintha a levegő kiapadt volna körülöttem 

A szelíd Dunántúl a hagyományok és a harmónia vidéke, „ahol időnként antik Diána-szobrokat vet fel” a pannon föld. Papi és klasszikai nevelésen át, ez a föld formálta hagyománytisztelővé és „az antik szellem magányos megértőjévé egy antihumanisztikus korban” Babits Mihályt (Szerb Antal: Magyar irodalomtörténet, 511.). Babits Mihály (Szekszárd, 1883 – Budapest, 1941) „a magyar szellem új szintézise Európával” (Szerb Antal); csakhogy a reményteli, érett kultúrájú Európa a huszadik század első felében szinte eltűnt. Így szól erről a beteg korról Babits a Keresztülkasul az életemen című lírai „emlékiratában”: 

„A szerelvények végnélkül vesztegeltek az állomásokon, s teljes huszonnégy óráig tartott, míg szülőhelyemről visszaérkeztem Budapestre. Budapesten már a levegő is megváltozott, a gépkocsiknak valóságos puskaporszagát éreztem, mely elvegyült a nyárvégi külvárosok zöldségbűzébe s az arcokon villogó vagy aggodalmas feszültséget láttam. A biztonságérzés és nyugalom eltűnt a világból, ez tűnt el legelőször […] A következő évben eltűnt az öcsém is; ötévi hadifogság után került később haza […] Eltűnt anyámnak jókedve, s mintha a kozmikus befolyás az állatvilágra sem maradt volna hatás nélkül, eltűntek a fecskék is […] minden avult, romlott és töredezett. […] Egy reggel eltűnt Erdély. Az eleven ország éppúgy omlott és töredezett, mint a vakolat a vályogoszlopon […] Lassan eltűnt a szellemi erőd szilárdságába vetett hit is, a könyvek össze-vissza csúszkáltak, mint a rossz téglák, a toronyról, melyet a jövőnek építettünk, leverte a vihar a glóriát. Észre kellett vennünk, hogy senki se figyel ránk és senki se törődik velünk. […] öröknek hitt érvényességek kánonaiból lett papírsárkány és levegő játéka. Minden megváltozott! […] Nemzetek elsüllyedtek és fölbukkantak, városaink nevet és nyelvet cseréltek, s tereikről eltűntek a szobrok. […] bűnbánóan imádkoznánk már egy kis unalomért, de az unalom mintegy sértődötten elbúcsúzott tőlünk s átadta helyét az aggodalomnak, mely nyakunkon ül és fojtogat. Közben eltűnt az ifjúság és az egészség is. Engem éveken át egy gonosz kór keze is fojtogatott: szószerint fuldokolva és lihegve jártam a világot, mintha a levegő kiapadt volna körülöttem.” (Keresztülkasul az életemen. Curriculum vitae, 1939) 

Beteges vívódás és nemzetféltő veszélyérzet

Az Ady utáni magyar költészet európai szellemiségű, hatalmas műveltségű fő képviselőjét szorongásos alkata és melankóliába rejtőzni vágyó személyisége kevéssé tette alkalmassá a szellemi vezér szerepére. Ugyanakkor Babits a maga beteges vívódásait és a nemzetet fenyegető veszélyérzetet utánozhatatlanul tudta megszólaltatni, „mint különös hírmondó”, de leginkább Jónás próféta szerepébe bújva. Tanítványa, Szabó Lőrinc szerint Babits „zsenije maga lelki betegség volt… a kételkedő, finom és nagy értelem állandó monológjai és fiktív párbeszédei többnyire önkínzások” (Szabó Lőrinc: Az örök mű). 

Kosztolányi Dezső, aki Vörösmartyhoz hasonlóan minden költő-írótársát irigység nélkül szerette, maga fölé emelve tisztelte és ünnepelte, 1922-ben így írt Babits Mihályról: 

„Miért vagyunk ezen a földön? Mi ez az álom, melyet álmodunk? Mit akar tőlünk a halál, mely elnémít? Kérdések, melyeket évezredek óta nem oldott föl senki, de azért dalokban gyöngyöznek föl az Egyenlítőről a Sarkig, tanult és tanulatlan lelkekből egyformán, mert a művészet varázsa egyenlővé teszi az embereket. Franciául hallatszanak ezek a szók egy párizsi körúton és bengáli nyelven mondja a szakállas indus és németül egy különös szemű költő és talán négerül a banjó hangjával egy ismeretlen megismerő, ki az afrikai csillagokig zúgja fekete panaszát és norvégül és spanyolul és törökül és angolul és magyarul, a mi nyelvünkön. Ebben a hangversenyben, mely olyan nagy, akár a világ és akkora, akár az emberiség, senkit sem tudok közülünk méltóbban odaállítani, mint Babits Mihályt, az örök dalok énekesét, ki minden emberé, és miénk, magyaroké. Nemcsak újító, hanem utód is, szervesen kapcsolódó őseivel, azokkal, kik messze évszázadokban játszottak a magyar nyelv hangszerén. Robbantó és folytató. Balassa, Gyöngyösi, Vörösmarty, Arany igéi lüktetnek verseiben, nem mert viszontlátjuk őket, hanem mert továbbnőnek itt, eleven valóságul. […] Az emberek élnek és boldogok, mert használják az életet, mint valami fűtőanyagot, melegszenek fényénél és lángjánál. De a költők nem használják az életet, őket használja az élet. Nem égetik maguk számára ezt a becses tüzelőt, hanem ők maguk égnek és világítanak. A beszéd, mely a többi embernek megadatott, hogy kérjen, szükségeset és a maga igazát védje, ő néki önmagáért való cél, minden igéje közönyös kinyilatkoztatás.” (Nyugat, 1922, 2. szám)

Balázsolás

Ipolyi Arnold szerint a „babics” ősi magyar szó, varázslót, illetve vajákost jelent, a „babicsolás” pedig a varázsló-vajákos tevékenységét. Babits Balázsolás (1937) című verse, bár mélységesen személyes indíttatású, pontosan ilyen széles értelemben vett ráolvasó gyógyversnek készült. Balázs püspököt, a későbbi Szent Balázst Diocletianus császár végeztette ki K.u. 316-ben, miután börtönében az elítélt püspök még megmentette egy halszálkától fuldokló fiú életét. Így Szent Balázst a gége- és torokbajokat elhárító szentként tisztelik azóta, és a katolikus hagyományban február 3-án ünneplik – a balázsolással. Babits Mihálynak 1935 januárjától komoly légzési nehézségei voltak, sípolva lélegzett beszéd közben. A többféle egyéb betegséggel (depresszióval, idegkimerüléssel, vesekővel) már kezelt költőnél asztmára gyanakodtak, de hamar kiderült, légcsőszűkülete van, melyet meg kell műteni. Rudolf Niessen isztambuli sebészprofesszorra bízták a feltáró műtétet. Babits jogos kétségekkel vívódott: kibírja-e a műtétet egyáltalán. „Visszakapom-e a hangomat, mennyi ideig élhetek műtét nélkül?” (idézi Czeizel Endre, 2012, 263.). Versben a költő így viaskodik: 

 „Mert orv betegség öldös íme engemet

és fojtogatja torkomat,

gégém szűkül, levegőm egyre fogy, tüdőm

zihál, s mint aki hegyre hág,

mind nehezebben kúszva, vagy terhet cipel,

kifulva, akként élek én

örökös lihegésben. S már az orvosok

kése fenyeget, rossz nyakam

fölvágni, […]... Segíts, Balázs!

Hisz a te szent gégédet is

kések nyiszálták, mikor a gonosz pogány

kivégzett: tudhatod, mi az!

Te ismered a penge élét, vér izét,

a megfeszített perceket,

a szakadt légcső görcseit, s a fulladás

csatáját és rémületét.

Segíts! Te már mindent tudsz, túl vagy mindenen,

okos felnőtt! Te jól tudod,

mennyi kínt bír az ember, mennyit nem sokall

még az Isten jósága sem,

s mit ér az élet... S talán azt is, hogy nem is

olyan nagy dolog a halál.” (Balázsolás)

 A lábadozó író Beszélgetőfüzetei 

A gégeműtétre 1938. február 12-én került sor, a talált daganatot csak részlegesen lehetett eltávolítani. A műtét utáni fájdalmas, néma hetekről vallanak a híres Beszélgetőfüzetek, amelyekkel kapcsolatban a lábadozó író – joggal – megjegyezte: „Ne ezt olvasd! Műveimet olvasd!” (Czeizel 2012, 263.). Ősszel következtek a röntgenbesugárzások; ezek után a költő visszatérhetett a rendes életbe, Jónás könyvét és Jónás imáját is ezek után alkotta. 1940. október 2-án azonban újra elvesztette hangját, novembertől mesterségesen kellett táplálni. „Mindenkinek csak terhére vagyok, minek élek én?” – vetődött fel a költőben. 1941. augusztus 3-án csak meghalni vitték vissza a kórházba. Utólag derülhetett ki, hogy a daganat, mely a garat alsó és a légcső felső részére is kiterjedt, leginkább a nyálmirigyekből eredhetett. Babits kórtörténetében ugyanakkor erős családi hajlam, a nagyon borult kedélyállapot, a sokszoros reumás láz és az immunrendszer gyenge működése játszottak meghatározó szerepet (Czeizel, 2012, 264–266.). 

Hit, felelősség, alázat 

Betegen írta meg Babits élete egyik legszebb alkotását, a Jónás könyvét (1938), melyben, mint a bibliai Jónás könyvében is, a próféta magatartása az ábrázás tárgya és fő témája, nem pedig a világ romlottsága, avagy javíthatósága, sem a jövendölés (igazság-) tartalma. Mit tegyen a próféta, ha „rühelli a prófétaságot”, és kényelmet keres? Elvetődik (elveti Isten) a legkényelmetlenebb helyre, a cethal gyomrába, ott javulhat. „Ki nem akar szenvedni, kétszer szenved” (Jónás könyve, Második rész). Aztán mit tegyen, ha nem hisznek neki Ninivében, ha nem javulnak meg? Csüggedve tikkadozhat a neki rendelt árnyékban, duzzoghat, hogy Isten mégsem pusztítja el Ninivét, és így az ő próféciája hamis prófécia… Be kell látnia, hogy ő maga is csak kis paránya a nagy teremtésnek, amelyben „atyjafiáért számot ad a testvér” (Harmadik rész). A számadásra Isten, aki gondviselő szeretetével az egész teremtést életben akarja tartani, várhat, és majd „jönnek új Jónások” (Negyedik rész). Az emberiség története a kegyelem működésének története. Klasszicizáló fegyelem, fenséges hangnem és szinte nyers humor mérkőzik meg ebben az egyszerre filozofikus és mélyen személyes ihletettségű elbeszélő költeményben. Miben nyilvánul meg hát a hit, a felelősség és az alázat? – kérdezi a költő. Beismeri, hogy van különbség a kiválasztottság emberi és isteni megítélése között. 

A poeta doctus minden fölényességét feladja, amikor láz emészti, beteg és elhagyják barátai is. Elfogadja, hogy élet és halál, szenvedés és boldogság egyformán jussa mindenkinek, hogy a költő érdeme is kevés: „nem az énekes szüli a dalt: a dal szüli énekesét” (Mint forró csontok a máglyán, 1932). Ádáznak nevezett foxi kutyájától is tanult valamit az „elemi” boldogságról: 

„Mert boldog ki jámborul heverhet

valami nagy, jó hatalom mellett.” (Ádáz kutyám, 1923)

Babits az élet harmonikus rendjét, kultúratermő szerves nyugalmát és békéjét kereste életében, és ezt örökítette meg legszívesebben költészetében. A gazda bekeríti házát (1925-1927) című verse a békevágyat fejezi ki nyár és ősz, bent és kint ellentétes képsoraival. A termő kert bekerítése egyszerre az élet védelme, önvédelem és harc is: léckatonák dzsidásokként oltalmazzák a csendes termő nyarat, az élet pirosát és illatát, szembefordulnak az ősszel, mely a nyárnál hangosabb, vad, szemtelen, barbár, gyilkos és hazug. A kincses tavaly magvai képviselik az eljövendő életet: 

„Csöndben érik a csira

a föld alatt; halk a termékeny éj; a fű

növése lassú: ez az élet!” (A gazda bekeríti házát, 2. szakasz) 

 A háborúból háborúba botorkáló Európában a műveltség, a tudás és az emberi élet menedéke a kert, állítja a mesteri költő, aki az ordas idő lármájában már azzal is megbékél, ha az eleső léckatonák helyén élő orgona hívja majd illatával a jövendő méheit. 

A röpülő falu

A prózaíró Babits két egymástól különböző elbeszélésében a betegséggel, bajjal és a bajra talált írrel is találkozhatunk. A röpülő falu (1921) című Babits-elbeszélésből film is készült. Az elbeszélés a trianoni „béke” után játszódik egy pesti kocsmában. A tömör történet íve kábítóan kínzó igazságával ejti rabul az olvasót. Az ábrázolásmód egyszerre hagyományos és szürrealista. A novella elbeszélője egy magányos, megkeseredett férfi, aki az országcsonkítást követően Csíkból menekült Budapestre. Egy kocsmaasztalnál kezdi mondani szomorú történetét. Elmeséli, hogy a szörnyű június negyedikét követően egy nap elindult hazulról egy egész falu az anyaország felé, és azon a napon csak egyetlen nagybeteg, járni képtelen öregasszony maradt otthon a kiürült házakkal, a gazdátlanul hátrahagyott állatokkal… És azon az éjjel az elhagyott falu felemelkedett, lebegni, majd lassan repülni kezdett az elment emberek után. A menekülés nehézségeibe sok kisgyermek, nő és öreg belehalt; az elbeszélő családja is mind odaveszett. Ezért más vigasztalása nem maradt, mint hogy andalító bor fejében szüntelenül elmondja, újra és újra elbeszélje a maga és faluja tragédiáját. A falu „odafenn” legalább elérhetőnek tűnik az ittas ember számára, aki már csak puszta önkínzás és fájdalom, valóságos élőhalott, akinek lelki egészségét rég kikezdte a ki sem beszélhető egyéni és közösségi gyász.