Betegség, orvosok, orvoslás a magyar irodalomban (39.)

• 2024-07-10 12:00:00

• Kiss Zsuzsánna

Dsida Jenő és Bánffy Miklós

Öröm a halál árnyékában

Méltatlanul röviden érintjük, de feltétlen szólnunk kell témánk kapcsán Dsida Jenőről, akit nem a gyilkos háború, hanem betegség vitt el idő előtt. Dsida Jenő (Szatmárnémeti, 1907. máj. 17. – Kolozsvár, 1938. jún. 7.) „úgy érkezett az irodalomba, akár egy kamasz angyal, mámoros ifjúsággal, lobogó szőkén, telve lelkesedéssel és önbizalommal” (Pomogáts Béla, Tükör előtt, 2001). Dsida játékos és bravúros formaművészetű költészete Trianon „árnyékában” született, mégis fő tartalma az öröm, az életigenlés, a természet és az emberi jóság dicsérete. Dsida nem fejezte be jogi tanulmányait, helyette házitanítóskodott Abafáján, majd a Pásztortűz, az Erdélyi Helikon, az Erdélyi Lapok és a Keleti Újság című folyóiratoknál dolgozott, az Erdélyi Szépmíves Céh lektora is volt, és az Erdélyi Fiatalok alapító szerkesztője. Tevékeny részt vállalt a marosvécsi Helikon-találkozókon a Kemény Zsigmond Társaság működésében. Szívbetegsége miatt Dsidát a katonai szolgálat alól felmentették 1932-ben. Tevékeny élete, boldog házassága ellenére és, persze, az erdélyi kisebbségi sors „öntraumatizáló” (Láng Gusztáv kifejezése, lásd Láng: Kivándorló irodalom, Kolozsvár, 1998) jellege mellett talán ezért szövik át költészetét a betegség és halál képei. 

Talán leghíresebb, sokáig indexen tartott, csak szamizdatban terjedő költeménye, a Psalmus Hungaricus a traumafeldolgozás biblikus hangvételű példája, esztétikai-erkölcsi magasiskolája. A kisebbségi létbe kényszerített magyarság sikolya nemcsak a nemzeti, de az egyetemes emberi megmaradásért, egyben „perfelvétel” minden jogtalan szenvedéssel és minden igazságtalansággal szemben. A refrén többszörösen villantja fel betegségek és kínzatások vízióját, e víziók az önbüntetést jelenítik meg; a közösségéért felelős (erdélyi magyar) ember önmagát büntetné, ha küldetését vagy nemzetéhez való hűségét feladná: 

„Epévé változzék a víz, mit lenyelek,

ha téged elfelejtelek!

Nyelvemen izzó vasszeget

üssenek át,

mikor nem téged emleget!

Húnyjon ki két szemem világa,

mikor nem rád tekint,

népem, te szent, te kárhozott, te drága!” (Psalmus Hungaricus, II. rész refrénje)

Amikor 1936-ban a marosvécsi Helikon-találkozón Dsida felolvasta Psalmus Hungaricusát, a nagy önfegyelmű Kós Károly könnyekre fakadt, úgy ölelte meg a fiatal költőt, és elismerésül azt kérdezte tőle: „Te taknyos, hogy tudtál ilyen szépet írni?” 

Február, esti hat óra című versében Dsida a télutói alkonyatban különösen világosan képzeli el a „lilába folyt fehérség”, az örök béke országát. Kórházi folyosón látott betegek arcát idézi fel, majd egy pufók gyermekkori pajtását, aki difteritiszben halt meg. A vers a túlvilág filmszerű víziójával zárul: 

„bő, halványkék mezekbe

öltözve, lassú lépttel, nem lankadó tagokkal

arkangyalok bolyongnak boldog hajadonokkal.” 

(Február, esti hat óra)

Pajkos, lelkes – rokokós-szecessziós, Csokonaira és Mozart-zenékre emlékeztető – játék a Hulló hajszálak elégiája, melyben a költő haja gyérülését nem is firtatott betegsége és a halál előjelének tekinti. A szomorú, elégikus hangvételt a költő művészete öntudatával oldja fel, aztán pajzán-játékos ötlettel szinte kacagtató zsánerképbe fordítja át az elégiát: minden egyes hajszálat megőrizve visszakap majd a halál után… 

Játék a betegséggel és a halálfélelemmel 

Hasonlóan játszik a költő a betegség- és halálfélelemmel a Tóparti könyörgés című versében. A borús november, illetve gyógyíthatatlan betegsége elől szeretett felesége varázserejének hitébe kapaszkodik. Előbb ráérősen kozmikussá tágítja a „beteg világ” fókuszát, majd egyéni felelősségét fejezi ki a romolt világgal szemben, hogy végül haza, a békés otthonába hívja meg olvasóit, ahol gyöngéden szerető és ápoló házastársa úgy oldja fel félelmét és betegség okozta kitaszítottságérzését, mint ahogy forró tea oldja fel a hattyú-kockacukrot… 

„Ez pusztulás. Beteg világ.

Beteg világban béna ember. Zilált ligetek zörrenése. Utolsó fény. Sötét november.

Ó jöjj velem, ne hagyj magamra

e rémület vigyorba züllött időszakán! Hallom zörögni a korhadozó, görbe küllőt,

mely a futó föld kerekét

tétován fogta eddig össze s már szétomol, hogy utasát árkok szennyében megfürössze.

Ez nem negédes jajgatás,

finomkodó poéta-lárma, de fejem fölött penge leng s fejem alatt kigyúlt a párna.

Kuszált körívet, parabólát

cirkalmoztam és léniáztam. Nem tudom hol, a számítást összezavartam, elhibáztam

s most már nincs többé elme, hogy

a rend bogával összekösse e rámbízott, romolt világot, mely belefut az üstökösbe.

Tört homlokomon távoli

lángok visszfénye váltakozva lobban s kialszik. Irgalomtelt angyalra várok, hátha hozna 

valami enyhe-lanyha mérget,

amelytől csapzott-fürtü, csúnya fejem elalvó lassusággal válladra esne s ott kihúnyna.

Vagy – fuss velem, hiszen szeretsz.

Tán gyógyulás ősparkja vár itt: szívedre bízom magamat, légy most okos és tégy akármit.”

(Tóparti könyörgés)

Sírig tartó hűség, felelősségtudat, kitartás 

Főúri származás, egészség, tehetség, műveltség, tágabb cselekvési tér – és a huszadik századi arisztokráciánkat érő meghurcoltatások közepette sírig tartó hűség, felelősségtudat és kitartás jellemezte gróf Bánffy Miklóst. Bánffy Miklós (Kolozsvár, 1873. dec. 30. – Budapest, 1950. jún. 6.) ős- és családfája IV. Béla koráig vezethető vissza. 60.000 holdas földbirtokkal az ország egyik leggazdagabb emberének számított, de vagyonánál jóval nagyobb volt vágya, hogy hazájának hasznára legyen. A soktehetségű alkotóművész (író és grafikus) fontos közéleti, lényeges politikai szerepet is betöltött Magyarországon, illetve Erdélyben. A magyar Nemzeti Színház és Opera igazgatójaként egyedül az ő érdeme volt, hogy Bartók Béla műveit játszani kezdték a zenészek (saját zsebből fizette a zenészek díját, hogy megtanulják Bartók műveit). 1916-ban Kós Károllyal közösen szervezték-tervezték IV. Károly koronázási ceremóniáját; Bánffy háborúellenes menetet iktatott be a díszes felvonulásba a hadirokkantak felvonultatásával… A trianoni békediktátumra feleletként a soproni népszavazást, és ennek következtében Sopron megmentését Bánffy Miklós kezdeményezte és tette lehetővé. 1926-ban a gróf hazament Bonchidára-Kolozsvárra, a romániai magyar politikai és kulturális élet tevékeny szervezője lett, és folytatta képzőművészeti, dráma- és prózaírói munkásságát. (Írói álneve kezdetben Kisbán Miklós.) 1935 és 1940 között alkotta meg az Erdélyi történet címet viselő regénytrilógiáját, amely a századforduló hanyatló magyar társadalmának panoramikus „felülnézete”, az elerőtlenedő magyar arisztokrácia önkritikus kórképe és józan intés a készülődő háború tüneteinek fel nem ismerésében rejlő veszélyekre. 

Párhuzamos történetek 

Az Erdélyi történet két férfi főhőse, a két jó barát életútja kétfelé ágazik. Abády Bálint a helytállás, a közösségi szolgálat egészséges keretei közé „menekül” magánélete rendezetlensége elől, Gyerőffy Lászlónak azonban nincs ereje sorsa traumáit feldolgozni, kiváló tehetsége ellenére elzüllik, tönkremegy, és elhagyatva, nagybetegen pusztul el. A háború kitörése azonban a megoldatlan párkapcsolatban, így társtalanságban megrekedt Abády Bálint idegzetét is felőrli; és mint John Steinbeck Édentől keletre című regényének „jó” Abele (sorolhatnánk a párhuzamokat az Anna Kareninából, a Forsyte Sagából stb.), a teljes érzelmi-erkölcsi összeomlás elől a frontra, az öldöklő háborúba menekül. 

Hogy ez a sokat látott gróf, politikus, művész, ez az író miképpen diagnosztizálja nemzetünket? Abády Bálint szerelme, a boldogtalan elit házasságba menekült Adrienne még az anyaságát sem élheti meg, mert úri és kapitányos anyósa alacsonyabb származású menyét kizárja kisbabája neveléséből és ápolásából: 

„Mikor fél éve lázas volt, kizártak a gyerekszobából. […] Mióta megszültem, elvették tőlem.” (Megszámláltattál, Kolozsvár, Polis, 2011, 95. old.) 

A beteljesületlen szerelem

Az önálló, bátor és boldogságra vágyó Addyt (akinek modellje Szilvássy Karola volt) éppen gyermeke és férje nem gyógyuló betegségei láncolják boldogtalan házasságához – állandó lelkiismeret-furdalást és végül meghasonlást okozva. Férjét, Uzdy Pált több híres idegorvos vizsgálja. Kolozsvári orvosuk, Absolon doktor a külföldön kiváló pszichiáterré képzett, majd hazatért szász orvost, dr. Wolf Herman Kischt ajánlja. Dr. Kisch a szászrégeni kicsi (harmincágyas) városi kórház igazgatását végzi nagy szakértelemmel nyugalmat és reményt sugárzó személyiségével. Uzdy Pál idegbaján és Adrienne életén azonban mégsem tud segíteni. A beteg férjet otthonában – nem is csak orvosként – meglátogató pszichiáter véleménye szerint Uzdy terhelt családból származik, de ez még nem jelenti, hogy nyugtalansága drasztikus formákat venne fel, ha a beteg megrázkódtatásoktól mentes életet élhetne… enyhe csillapítók mellett tehát a rendületlen nyugalmat írja fel fő gyógyszerül. Adrienne eszméletét veszti, amint megérti, hogy így sohasem lesz képes elválni Uzdy Páltól. (És hijjával találtattál, Kolozsvár, Polis, 336-340, 357-359). 

Pedig szerelme, Abády Bálint maga a megtestesült jóság és szilárdság. Minden elfoglaltsága mellett Bálintnak erős és jó a viszonya az édesanyjával. Róza asszony agyvérzést kap, fél oldalára lebénul, nem tud tisztán artikulálni, hazatérő Bálint fiát a rég elhunyt férjének véli, de kiegyensúlyozott, szelíd, kedves, sugárzóan boldog és méltóságteljes még betegen is: 

„örvendő ragyogás csillog az öreg nő szeméből […] mikor Bálint melléje ült, rögtön feléje fordult a nézése; apró, kövér kis kezével – a ballal, mert csak ezt tudta használni – megragadta a fiáét azonnal. 

– Hát itt vagy, itt vagy! – ezt mondta, amit persze nem ilyen világosan ejtett […] Boldog mosoly játszott kissé ferdült száján.” Kerekes karosszékében „úgy halad házanépe között, akárha lassan mozgó királyi trónon ülne” (Darabokra szaggattatol, Kolozsvár, Polis, 214-218). 

Abádyné halála is méltóságteljes és jelentéssel bíró pillanat az erre felkészült kisközösség számára. Ebben az epizódban, mint sok más pontján a könyvnek, az író felmutatja az úri középosztály egészséges, értékes, megmaradásra méltó – nem a hanyatló – rétegét, mielőtt a háborúba rohanás tragédiája felé (retrospektív nézetben) elapasztaná az „erdélyi történet” szálait.