Betegség, orvosok, orvoslás a magyar irodalomban (25.)

Az utolsó barát az orvos

Tükör a zsarnokról

November 16-i lapszámunkban jelent meg Kosztolányi Dezső orvosokat és betegeket ábrázoló írásainak első része, amely a Nero, a véres költő című regényéről szóló sorokkal ért véget. A regény a zsarnokot bemutató tükör kora és a mindenkori világ számára. A szélsőségesen hipochonder császár betegségkultuszánál csak költői ambíciója volt nagyobb. Környezete pedig nemcsak brutális ösztöneit, hanem sokirányú személyiségtorzulását is egyre jobban támogatta. 

Legelőbb az együttérzés képessége torzul Néróban gúnnyá, majd kegyetlenséggé. A lelki szennybe és magányba zárt, az önzéssel körülvett, megtámadt lélekben visszafejlődik az igazságérzet, a tisztaság és az arányok tisztelete, burjánzani kezdenek a bűnös hajlamok: a gőg, az irigység, az erőszak. És amikor Britannicust, a „szent nyavalyának” nevezett epilepsziában szenvedő féltestvérét nem tudja magához törni, láncolni, akkor elszabadul benne az ördög: megöleti az általa fel sem fogott tehetségű költőt (A testvérek és a Gyilkosság című fejezetek). Mindeközben szenved, elfojtott bűntudat gyötri, minden indulatát Britannicus ellen fordítja, majd maga is epilepsziás rohamokat kap. Szentnek tartott „nyavalyatörését” kétféle orvosi módszerrel kezelik: a methodisták étrendi megvonásokkal és különféle vizes kúrákkal próbálják javítani  a szervezetét, a pneumatikusok minden testi bajt a lélekből eredeztetnek, ezért ők hipnózisszerű kúrát alkalmaznak a császáron. A kétféle orvosi irányzat hívei a maguk tudására esküsznek, s másik tábort megvetik, vagy egyszerűen varázslóknak tekintik őket. 

Kosztolányi első regénye a tehetségtelen alkotóról és zsarnok császárról máig felkavaró olvasmány. Zsarnoktükör és művészregény is, mely lélektani hitelességgel közelít a szolgalelkűség kérdésköréhez mind a hatalom, mind az alkotás társadalmi és egyéni dimenzióiban. Egyes kritikusok szerint Néró császár alakjába Kosztolányi az írótárs Szabó Dezsőt is elrejtette, ugyanakkor Kosztolányi vehemens önkritikát gyakorolva saját hírlapírói tevékenységét is „átvilágította”. Mind a császár, mind az író egyfajta szerepbe kényszerül; Kosztolányi a kiszolgálás „színpadi” gépezetét is vizsgálja: a szervilis tanítót, a szervilis népet és a lázadót is (Hegyi Zoltán Imre: Nero, a véres költő. Napútonline, 2016. nov. 3.). 

Pacsirta, az összetartozás beteges változata

Az emberi és írói, egyéni és közösségi függetlenség, illetve kiszolgáltatottság kérdései előkerülnek Kosztolányi két vidéken (a „kitalált” Sárszegen, e Szabadkáról mintázott fiktív kisvárosban) játszódó regényében is. A Pacsirta (1924) a családi összetartozás beteges változatát, a szeretet fonákját mutatja, a „csúnya vénlány” és öregedő szülei egymásnak való kiszolgáltatottságát. A kétségbeesetten kapaszkodó összezártság akkor sem ér véget, amikor Pacsirta nagy nehezen egy kicsit nyaralni utazik rokonaihoz. A mindennapok unalmas, földhözragadt, alapjában magukra erőltetett szomorú rutinját: magára maradt leányuk sajnálatát félretéve, talán fellélegezhetnének és a maguk életét is élhetnék a szülők, sejlik fel az olvasóban; de leányuk képzelt kötelességből naponta levelet küld haza, nyaralási ideje kiszabott, ráadásul a tervezettnél hamarább hazatér. A házaspár még fel sem ocsúdik, mire a gyors „felszabadulás” élményével kecsegtető italozásba menekülő férj máris megcsömörlik önmagától. Mulasztás, harag, bűntudat, szégyen és gyász keverékét érezve Ákos és felesége nem mer szembenézni a valósággal, inkább visszahajol a boldogtalanul vergődő, lemondásokkal teli életformába, amelyet férjhez nem ment lányuk miatt vettek fel magukra – mindhármukra. Marad az összezártság, a céltalanságba fojtott életvágy, az önemésztő, természetellenes menekvés a valóság elől. Miért is oly nehéz felismerni az élet valós és egészségesebb lehetőségeit Kosztolányi hőseinek? Hogyan lehet az, aki részvétet és felelősséget érez mások iránt, boldog is? 

Az utolsó barát – az orvos 

Az Aranysárkány (1925) cselekménye ismét Sárszegen játszódik, pár évvel a Pacsirta 1899-re helyezett története után. Özvegy Novák Antal gimnáziumi tanár válságos története finom áthallásokkal szól az első világháborút követő magyar összeomlásról, az írótársadalom tanácstalanságáról a zavaros politikai-társadalmi körülmények között, általánosabban egyén és közösség, illetve szerep és személyiség válságáról és az emberi (és értelmiségi, írói) felelősségről. A regény főhőse vakon bízik saját értékrendjében, de éppen e fellazult világra válaszul merevvé váló értékrendnek lesz az áldozata. Novák Antal, a korszak egyes jelenségeinek tükreként, beleragad „az álszentséggel határos, eszményített és eszményítő szerepbe” – és ez a szerep kissé „visszatetszővé teszi” (Bárány László: Korkép és transzcendencia. Kosztolányi és Camus mono-dialógusa. It 1997/1-2., 204.). Pedig igazán érdekes és jó tanár, megértő osztályfőnök Novák Antal. Mégis Az Aranysárkány Barabás doktora (aki Camus Pestisének Rieux doktorához hasonlít) éppen a tanárokkal történő összehasonlításban képviseli jobban a részvétetikát: 

„Nem élt szenvedélyes kifejezésekkel, mint Fóris, nem használt általános szólamokat, mint Ábris igazgató, nem szónokolt [...], s nem vonogatta a vállát [...]. Amit tett, […] emberi volt, az egyetlen, amit tenni lehet.” (XXVII. fejezet) 

Míg az orvosra a bajban van szükség, a tanár szükségessége nem annyira sürgető; Novák Antal is, végső elkeseredésében az orvoshoz fordul, csak nem mer valóban kitárulkozni, igazán elesettnek mutatkozni: 

„Szorongatta kezét. Nem tudta eddig, hogy ennyire szerette őt. Talán nem is bízott különösebben gyógyító tudományában. Nem várt tőle csodát. De orvos volt, ki a szenvedéssel hivatásszerűen foglalkozik, kinek az a mestersége, hogy lásson minden csúnyát, förtelmest, hamis káprázatok nélkül szemlélje húsunkat, vérünket, a könnyünket is, mely éppoly mirigyváladék, mint a többi. Előtte semmi sem szégyen, még sírni sem az. Akinek senkije se marad, annak még mindig ott az utolsó barát, az orvos, […] Maga ez a gondolat is vigasztalta. Az ősi népek bizalma, imádata ébredt föl iránta, melyek az orvost papnak és varázslónak tartották.” (XXVII. fejezet)

Kosztolányi Barabás doktora egy nyűglődő-betegeskedő, asztaltáncoltató világot próbál gyógyítani, akárcsak Mikszáth Különös házasságának Medve doktora; de Barabás doktor nem válik áldozattá. A tökéletlen világban tökéletességre törekvő Novák Antalt viszont diákjai kinevetik, megverik, féltve őrzött lánya teherbe esik egy diáktól, elszökik otthonról. És ha a regény puskagolyóval kezdődik, azzal is zárul, a megalázott és megszégyenített tanár összeomlik, és véget vet életének. 

Édes Anna, az ártatlan gyilkos Kosztolányi regényíró művészetének csúcsa az Édes Anna (1926), ez a világirodalom egészét tekintve egyedülállóan szép és jelentős regény. A cselekmény a magyar történelem egyik legviharosabb korszakában játszódik, 1919 nyarától 1921 őszéig. Ez az időszak Kosztolányi számára is megpróbáltatásokat jelentett, csekély szerepvállalásáért itt-ott a zaklatott közéletben (egyes lapok hasábjain) heves és túlzó kritika érte. Édes Anna és rabtartói sorsát a világháború utáni káosz és szegénység, a kétféle forra-dalom, a Tanácsköztársaság végső napjai, a román megszállás, Horthy bevonulása és a trianoni békeszerződés eseményei foglalják keretbe. A regény szócsöve Moviszter doktor, az ártatlanul gyilkosságba esett Édes Anna gazdáinak, Vizyéknek egyik bérlője és orvos szomszédja. 

Az Édes Anna alapötlete Kosztolányiné elbeszélése szerint a Kosztolányi házaspár egyik téli vasárnap délutánján pattant ki, amikor az író felesége lustálkodva arról ábrándozott, hogy ha volna nekik egy tökéletes cselédlányuk, akkor ő tovább pihenhetne, és nem kellene kávét készíteni kimennie a szobából, ahol férje dolgozott. Kosztolányi fejében máris alakot öltött a tökéletes cselédlány alakja, jegyzetelni kezdett, és hétről hétre lassan kibontakozott a páratlan sűrűségű és lélektanilag különösen mély cselekmény. Vizy Kornélt és feleségét a budai Attila út 238-as házába „helyezte el” a szerző. A házaspár egyetlen gyermeke, Piroska meghalt, férj és feleség testileg és lelkileg egymástól eltávolodva, szinte gépiesen él egymás mellett. Vizy „udvariasan” csalja Vizynét, Angélát, aki leányuk halála után idegileg összeroppan, és egyetlen ambíciója az marad, hogy megtalálja a tökéletes cselédet. 

A tökéletes cseléd?

A balatonkajári Édes Annát a főbérlőjénél és általában mindenhol helyezkedni jól tudó házmester ajánlja Vizyéknek. Anna valóban tökéletes cselédnek bizonyul mindaddig, ameddig saját maga semmibevételét nyugodt lélekkel és idegzettel el tudja viselni. 

De túl sok nyomás nehezedik a törékeny, szelíd és csupa igyekezettel és megfelelni vágyással teli lányra. Vizyné felelőtlen, korhely unokaöccse pedig, mint ahogy elterjedt „úri” szokás volt, visszaél a lány ártatlanságával, teherbe ejti, majd borzasztó módon elhajtatja vele a magzatát, és cserben hagyja az összezavarodott lányt. Anna olyan szert vesz be, amitől eszméletét veszti, rémeket lát, és napokig nem tér vissza a tiszta tudata. A gyógyszer hatására figyelmetlenebb lesz (megvágja a kezét a konyhakéssel), hullni kezd a haja, zsibbad a két karja, kedvét, üdeségét és erejét veszíti a szép fiatal lány. Még így is akad kérője Báthory, a kéményseprő személyében. Anna már-már beleegyezik a házasságba, szabadulna rabtartóitól (Tél), amikor Vizyné zsarolni kezdi, s lebeszéli arról, hogy saját önálló életet kezdjen… 

Az ideggyenge Vizyné ugyanis megbetegszik abbéli izgalmában, hogy el kellene engednie cselédjét. Moviszter doktor a beteg úriasszonyt úgy vizsgálja, mint hangoló a zongorát – Kosztolányi egyszerre részvéttel és ironikus éllel jeleníti meg a betegségbe menekülő nőt, akit a gondos orvos hiába próbál meggyógyítani: ráhangolni az elengedésre, az élet és a többi ember igazságosabb, valamennyire tárgyilagos, kevésbé egoista személetére (Anyag, szellem, lélek). A maradásba beletörődött Annát továbbra is gép módjára dolgoztatják. 

Szinte öntudatlanul öl 

Közben a közállapotok hullámzásában Vizyt kinevezik miniszteri államtitkárnak, aki ezért otthonában nagy ünnepi fogadást ad. Természetesen a vendégfogadás és ellátás minden terhe a megroppant egészségű cselédlányé. Az est végeztén, éjjel, a végkimerülésig lestrapált Anna szinte öntudatlanul esik kettős gyilkosságba. A trianoni szerződés, Csonka-Magyarország Népszövetségbe való felvételének híre és Kosztolányi Kommün alatti és azutáni „szereplésének” említése határolja a cselekmény zárlatát: Édes Annát az elhúzódó per végén elítélik, és Márianosztrára szállítják a női fegyházba. 

A társadalmi kórállapotot illetően lényeglátó jellemzéseket találunk e regény lapjain. A regényben szereplő urak szinte állati sorban, de még inkább automata üzemmódban tartják cselédeiket. Ha Vizyné nem társadalmi helyzete és érzelmektől kiüresedett családi élete foglya lenne, a szép és jó lányban, Annában akár valódi lelki támaszt és vigaszt lelhetne, hogy boldogabb és emberibb életet éljenek ő, férje és meghalt lánya helyett Anna is… Kosztolányi szoros kapcsolatot sugall egyéni sors és társas kapcsolatok, élethelyzetek és politikai körülmények között. Pontos és világos stílusához illően semmit sem magyaráz túl. Elképesztő tárgyilagossággal jeleníti meg az elembertelenedő világot, mértéktartással érez együtt szenvedő hőseivel is, hogy az olvasó annál erőteljesebben, mintegy magától ébredjen rá a jelenségek és dolgok mélyén lappangó keserű igazságokra. Szűkszavú, ám kemény kritikával ecseteli, amint Vizy Kornél és unokaöccse, Patikárius Jancsi dölyfösen lenézik a cselédlányt; az „urak” szerint a szegények és a nők, „ezek mind ilyenek” – pedig az alsó társadalmi osztálynak vagy a női cselédeknek tulajdonított vétkekben éppen ők, az „urak”, illetve a férfiak bűnösek. 

A cselédhez nem kell orvos A regény megrázóan ábrázolja, ahogyan Anna bocsánatot kér a csak „szórakozó” úrfitól, és kiszolgáltatja magát neki továbbra is, csirkekopasztó forró vízbe ül, beszedi a magzatelhajtásra használatos idegmérget – mert természetesnek hiszi saját alávetettségét. Mint ahogyan az urak természetesnek tartják azt, hogy egy cselédhez orvost sem kell kihívni… (Valami nagyon keserű)

A regény egyetlen tudatos pozitív hőse, Anna udvarlóján kívül, a mindig valamilyen szegény betegéhez siető orvos. Doktor Movisztert csalja a felesége, és az Attila úti társaság együtt neveti ki a lelkiismeretes, szakmájának élő, szelíd, cukorbeteg orvost. Nem véletlen, hogy Édes Anna bírósági tárgyalásán ő az egyetlen ember, aki nekifohászkodva (önmagát bátorítva, sursum corda) határozottan védelmébe veszi Annát, vádbeszédet mondva egyúttal az embertelenséget elfogadó, arra akár be is rendezkedő társadalom ellen. A törvényszéki orvos csak annyit állapít meg, hogy Anna erősen vérszegény. Moviszter azonban kifakad: 

„– Az az érzésem – ismételte makacsul –, az az érzésem, hogy nem bántak vele emberien. Nem úgy bántak vele, mint egy emberrel, hanem mint egy géppel. Gépet csináltak belőle – és itt kitört, majdnem kiabált. – Embertelenül bántak vele. Cudarul bántak vele.” (…Miért?)

A tárgyalótermi jelenetben az író sűrűn váltogatja az elbeszélői nézőpontot, ezáltal iróniája keményebben vág; az orvos egyedül marad Anna védelmében: 

„A közönségnek az volt a benyomása, hogy ez a sír szélén álló agg doktor korlátolt ember. Moviszter az is volt. Korlátolt volt. Volt egy korlátja, mely nélkül emberi nagysága megsemmisült, elveszett volna a szabadság meddő korlátlanságában. […] Visszavánszorgott a tanúk székeihez. Ezek különösen tekintettek rá, s mikor helyet foglalt közöttük, elhúzódtak tőle. Moviszter ezt nem bánta, ő voltaképp nem is tartozott közéjük. Nem tartozott se hozzájuk, se másokhoz, mert nem volt se burzsoá, se kommunista, egy párt tagja sem, de tagja annak az emberi közösségnek, mely magában foglalja az egész világot, minden lelket, aki él és élt valaha, eleveneket és holtakat.” (…Miért?) 

(Folytatjuk)