Bartalis és Kosály

Igazából Apáca a faluja, de költészete révén kapcsolódik a címbéli településhez.

Igazából Apáca a faluja, de költészete révén kapcsolódik a címbéli településhez: „Arany-gyümölcsös Kosály! Megjöttél sárguló terheddel, koszorúsan állsz. Csak most voltál rügyező ág, csupasz fa, reménykedő ígéret, és már itt állsz megrakodva, királyi pompában, beteljesedve, cézári győztesen – Kosály, kosályi kert!”

Alsókosály (románul Căşeiu) Kolozs megyében, Déstől 6 km-re északnyugatra fekvő település. Községközpont, falvai: Alőr, Désorbó, Dumbráva, Felsőkosály, Guga, Kapjon, Leurda határrész, Szeletruk. A község népessége 4882 lélek (2002-es adat). Kosály népessége 1443 fő, ebből 9 magyar. Alsókosály és környéke már a római korban is lakott hely volt, a község mellett a Szamos felé vezető út mentén máig látszanak egy római castrum (táborhely) nyomai. A település alapítói és ősi birtokosai a Kaplon nemzetség tagjai voltak, akiknek már 1261-ben, IV. Béla király korában a Szamos mindkét partján voltak birtokaik. Az Árpád-ház kihalása után azonban a Kaplon nemzetség itteni birtokait elvesztette. László erdélyi vajda foglalta el tőlük, majd később a királyra szállt, és Csicsóvár tartozéka lett. 1405-ben mint Csicsóvárhoz tartozó település a Bánffyaké lett. 1467-ben, mikor a Bánffyak fellázadtak Mátyás király ellen, az elvette tőlük és Szerdahelyi Kis Jánosnak és Mihálynak adományozta. 1569-ben a lerombolt Csicsóvárhoz tartozó Alsó-Kosályt II. János király Bocskay Györgynek adományozta. 1590-ben Báthory Zsigmond Bocskai Istvánnak adományozta. 1600-ban Erdély rendjei Hetesi Pethe Lászlónak adták a birtokot. 1602-ben a falu lakossága sokat szenvedett Básta és Mihály vajda miatt, s ekkor a lakosság is nagyon megfogyatkozott. 1607-ben a
„fiskus” és Rákóczi Zsigmond Bocskai István fejedelem halála miatt Alsókosályt Bocskay végrendelete értelmében Haller Gábor Bocskay Ilonától való fiának, Györgynek és Zsigmondnak és néhai Bánffy Kristóf és Bocskay Judit fiának, Lászlónak adományozta. 1694-ben is Haller Györgyöt írták birtokosának. 1776-ban a településen pusztító nagy tűzvészben a falu leégett, ekkor még adóját is elengedték három évre. 1820-ban Haller Györgytől gróf Haller Jánosné örököseié lett. 1898-ban gróf Eszterházy Miguel birtoka volt, aki a Haller-féle birtokot szüleitől örökölte és részben vásárolta. Görög katolikus temploma 1899–1900-ban épült kőből, a régi 1776-os, Szűz Mária tiszteletére szentelt fatemplom helyett. A településen levő Samum nevű római castrum a Kolozs megyei műemlékek listáján szerepel. 1920 és 1933 között itt élt Bartalis János költő, akinek bukolikus költeményeiben gyakran megjelenik a falu.

Bartalis János (Apáca, 1893. július 29. – Kolozsvár, 1976. december 18.) erdélyi magyar költő. Apáczai Csere János falujában született, s mint korán anya nélkül maradt gyermek, nehezen emelkedett ki a paraszti világ kötöttségéből, apja nem akarta városi iskolába engedni. A hosszúfalusi polgári iskola elvégzése után mégis Kolozsvárra került a tanítóképzőbe, később Budapesten a tanárképzőt is elvégezte, de nem tanügyi pályára készült; tanítói képesítésével klinikai tisztviselői állást vállalt, hogy Kolozsvárt maradhasson s drámaírói terveit megvalósíthassa. Mint ahogy emlékezéseiben többször is megírta, 1913–14 számára a nagy remények és kétségbeesések korszaka volt, Janovics Jenőhöz a Kolozsvári Magyar Színháznak beküldött drámájára nem kapott ugyan választ, de a várakozás közben született s Kosztolányinak elküldött versekre postafordultával megérkezett a biztatás. Tényleges költői indulására a kolozsvári Újságban 1914. június 25-én került sor, majd Osvát Ernő 1916 novemberében közölte néhány versét a Nyugatban. A hírnévhez az I. világháború borzalmas frontélményei után nyugalmas békét, természeti idillt hozó falusi éveken át vezetett az út. 1920 és 1933 között a Dés melletti Alsókosályon, felesége földjén gazdálkodott. Ezalatt, 1925-ben írta hozzá versét Szentimrei Jenő Jó estét Bartalis! címmel, s jelent meg első verskötete, a Hajh, rózsafa (1926), az ESZC kiadásában, s nyomában olyan méltatások sora, mint a Kosztolányié, a Németh Lászlóé, a Gaál Gáboré. „Bartalis János költő” – jelenti ki Kosztolányi a Nyugatban, és ítéletét az újszerűen ható természetes egyszerűség dicséretével támasztja alá: „Sehol a közelmúlt avas formanyelve, a nagyzoló, világmegváltó álromantika, a fontoskodás, a hetvenkedő, mellét verdeső öntetszelgés.” Ott van a Helikon írói közösség alapítói között. 1929-től a Kemény Zsigmond Társaság tagja. 1933-tól 1941-ig Ráckevén, Pilisvörösváron, Kiskőrösön tanított, 1941-től 1959-ig a kolozsvári Egyetemi Könyvtár, illetve a Bolyai Tudományegyetem könyvtárosa. 1945–54: a teljes költői hallgatás évei, baráti biztatások azonban ismét versre hangolják, a következő évben pedig kinyomtatják válogatott verseit. Lírája aztán töretlen volt, szakmai és hivatalos elismerés övezte. Már első verseiben kész költői fegyverzetben jelentkezett. Jóllehet filológiai elemzéssel kimutathatók bennük Ady-hatások s az expresszionizmus nyomai is, alapvetően ösztönös költőnek mutatkozik, s ez az ösztönösség végigkíséri költészetét. Olyan különböző ízlésű és alkatú irodalmárokat, mint Osvát Ernő, Kassák Lajos, Kuncz Aladár vagy Gaál Gábor, nyilván az ősiségében eredeti lírai hang ragadta meg, a Bartalis-vers nemcsak a magyar népköltészettel és a klasszikus bukolikákkal mutat rokonságot, hanem a legősibb munkadalokkal is; a különös hatását az adja, hogy ez az ősprimitívség a modern technikai civilizáció, az emberi kapcsolatok egyre bonyolultabbá válása korában szólalt meg. Amikor mások a líra határait a legelvontabb filozofikum, a bonyolult gondolati és képi kapcsolások irányában próbálták tágítani, ő a mezők szépségéről, a favágók, az aratók munkájának nagyszerűségéről dalol megszakítatlanul, olyannyira, hogy az egyes versek legtöbbször nem is különülhetnek el élesen egymástól. A természet kimeríthetetlen szépségeihez, energiáihoz igazodik a Bartalis-vers ismétlődéseiben végtelen áhítatában is:
„Nincs kezdete az én dalomnak, / és nincs vége se, / egy darab a világból, / vagy talán maga az egész világ” (Ó, szép tavaszi nap!). Természetközpontúságában egyhúrú ez a líra, mégis gazdagnak mondható, mert világa nem ember nélküli világ; igaz, a versbe belépő ember ugyancsak a természet része, mint ahogy első s mindjárt emlékezetes költeményeinek egyike, Az erdőről hazatérő favágók hírül adja: „Az erdőről hazatérő favágók nagy újságot hirdetnek. / Azt beszélik, hogy tavasz van, / mert kinyílott a hóvirág.” A bartalisi bukolikák többsége az ember és a természet idilli viszonyát, a mezei munkának is inkább szépségét, semmint nehézségét zengi ugyan, mégsem a valóságtól elszakadt, mégis életszerű költészet ez. A természet a híres kosályi bukolikákban nem díszletként van jelen, a költő nem mesterségesen hangolja magasra érzelmeit: érezni, hogy maga fogta az eke szarvát, s az életforma egyben önkifejezési forma a kosályi költő számára.

Amikor a „forró puskacső” ismét valósággá lesz, megírja Ima mindenkiért 1940-ben c. versét (Móricz Zsigmond közli a Kelet Népében). A II. világháború befejeződése s a rákövetkező kilencévi hallgatás után Bartalis János lírájának humánuma éppoly áttetszőnek bizonyul; az új versek nem mutatnak semmiféle éles cenzúrát, noha a költő 1959-ben jelszószerűen meghirdeti: „Az új embert írd fel, a nagyszerű hőst…” Ennek a szándéknak a szellemében születnek „És akkor…” kezdetű riportversei a szocialista mezőgazdaság útjára lépő faluról, az új Kosályról; költői hazatalálását mégsem ezek, hanem a régi kosályi bukolikákkal összecsengő „földízű-szép köszöntések” jelzik, melyekben a boldogságot, a szépséget,
az „álomnövesztő májusok"-at változat-
lanul fiatalos lelkesültséggel vállalja.
(Forrás: Wikipédia)