Hetvennyolc éves volt, teljes életet élt. Itt és Temevárott, Kolozsváron és Frankfurtban, felesége és gyermekei, unokái mellett. Történész volt, vérbeli történész. Nem, nem tartozott a nagy csapathoz, nem volt sztár, de kiváló volt a maga választotta kisebb-nagyobb sugarú körben. Nem oktatott egyetemen, de könyveivel és élénk gesztusokkal, vidám hanglejtéssel kísért előadásával, társalgásával, ragyogó logikával megírt műveivel és kutatói szerencséjével, kitartásával, avatott tárgyismeretével és tárgyszeretetével nyugodtan állhatott volna bármelyik főiskola vagy egyetem katedráján.
Ritkán leveleztünk. A beszélgetések, találkozások híve volt.
Közel lakott Heidelberghez, ahová bennünket is elkalauzolt és szerte Németországba, Wormsban és Speyerben együtt böngésztük a legrégibb német zsidó temető szinte ezeréves köveit. Kétszer is vendégei voltunk, s elmondta, hogy kiköltözésük után a kutatásait nem hagyta abba. Viharos gyorsasággal megtanult németül a nyárádremetei székely fiú. Mi több, nyugdíjas éveiben a német bíróságok mellett magyar–német tolmács volt, azoknak a magyaroknak segített beszédben, jogi védelemben, irat-összeállításban, akik a nagy Germániában elveszettek voltak, gyámoltalanok, vesztett ügyek után futkostak. Különben az egész családban benne van a segíteni akarás, az emberek életének jobbá tétele. Felesége, Júlia egy gyógypedagógiai iskolában tanított még a minap is, bevándorlók gyerekeit szabadította meg fóbiáiktól, félelmeiktől, beszédgátlásaiktól. Integrálni akarta őket a jobb élet reményében. Könnyű volt Júliának, hiszen a három-négy kultúrájú Temesvárról származik, és mind a mai napig három nyelven ír, komponál, publikál verset, dalt, gyermekirodalmat.
Lajossal a Jókai utcai kolozsvári egyetemi szemináriumon ismerkedtem meg, a könyvtár folyosóján találkoztunk, emlékeim szerint. Én gyakran mentem ki el-elszívni egy rettenetes meztélábas kárpácot, ők kint álldogáltak, talán a rektort várták, talán csak kiszaladt alsóbb éves kollégáival együtt egy kis friss levegőt szívni, ugyanis a tudomány bércei között az embert gyakran elkapta a légszomj vagy az álom. Lajos tűnt ki mind közül élénk beszédével, erős hangjával, letagadhatatlan nyárádmenti szóejtésével, amit soha nem tudott és nem is akart levetkőzni.
Ragaszkodott a szülőföldhöz. Ez így, tudom, nagyon közhelyesen hangzik, de ő tett is valamit ezért a vidékért, községért. Olyan sikeres monográfiát írt Nyárádremetéről (2008 – Mentor kiadó), hogy legalább egy századig nehéz lesz lekörözni. Adatgazdag, emberközeli, valósághű. A bemutatón a falu apraja-nagyja ott volt, nem fértek be mind a művelődési házba. Rangos társaság mutatta be. Sőt tudományos ülésszak előzte meg a falu nagy szülötteiről. Évente hazajárt, és soha nem mulatsztotta el a tékabeli látogatást. Leült, mesélt, kérdezett, kutatott, tréfálkozott. Nem lehetett neki újat mondani a hazai történelmi szakirodalom területéről, mindent ismert, megszerzett, elolvasott. Folytonosan készült. Számontartott bennünket. Felkereste tanárait az egyetemen, és nem kételkedem, ugyanezt tette régi, még élő tanáraival Szovátán is, ahol középiskoláit végezte. Híres família volt az övé. Nevezetes sportolók, vívómesterek és kórusvezetők, színészek voltak azok, akik korban előtte jártak. Számunkra, vásárhelyiek számára sokat jelentettek, felmutattak valamit: példát, ügyszeretetet, tehetséget, művészetet.
Barátom, Lajos, anya nélkül nőtt fel. Anyja elhagyta családját, csak lányát vitte magával, így apja nevelte fel a két fiút. Barátom örök sérelme volt, bár ritkán tette szóvá, hogy édesanyjából hiányzott az a bizonyos legendás anyai szeretet. A testvérek azonban Remetén– Marosvásárhelyen és Temesváron–Rüsselsheimben összetartottak minden nehézség és fizikai távolság dacára. Szerették, segítették egymást, és gyermekeiket is kölcsönösen támogatták, midőn azok elindultak szerencsét próbálni.
Lajos volt a legkisebb fiú, aki végzés után előbb Szatmárra, majd Temesvárra került, a Hunyadi-várkastélyban berendezett múzeum kutatója lett. És a bánsági környezet, annak múltja arra sarkallta, hogy megkeresse, felfedezze e különös, hányatott sorsú, mégis áldott Bánság érdekes, kacskaringós, soketnikumú, színes ipartörténetét. A 18. század elejétől egészen Trianon cezúrájáig. Könyvet is írt (2016), amelyet sok, fedezet nélküli ígérgetés után végül is e sorok írójának ajánlására a Kriterion adott ki. Kutatásai azonban túllépték a közép-kelet-európai régió határait, és érdeklődése az El Camino története felé fordult. Monográfiát írt a Szent Jakab útja Németországtól Hispániáig terjedő szakaszáról, ami magyar nyelven is megjelent. Cikkeit, írásait általában három nyelven jegyezte, mert úgy érezte, erdélyi emberként nem tehet másként. Nem akart kizárni senkit a múlt ismeretéből. Melegszívű, jó humorú, kedves barátot veszítettünk el.
Nyugodj békében, Lajos! Élted haszon volt, fény és öröm. Köszönöm a sorsnak, hogy megismerhettelek.
Dr. Kakucs Lajos, 1944–2023.
