2020. július 3., péntek

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Csutka a tömbház és a környék kedvence lett. Ma is sokan emlegetik, akik ismerték.


A ’80-as évek második felében jómagam egy simaszőrű fekete tacskó tulajdonosa lettem. Egyik barátnőm, aki két kis gyermeke mellett Tücsköt, a sima szőrű fekete tacskó szukát nevelgette, egy szép napon kijelentette, hogy eljött az ideje, párosítani kell. No, de ki vigye el a fiúhoz? Ugyanis kutyáéknál az a szokás, hogy a leány megy a fiúhoz. (Mellesleg mára már az ember is eltanulta, a lányok többet udvarolnak a fiúknak, mint fordítva.) Én lettem a kijelölt és megtisztelt személy, aki elvihettem Tücsit a vőlegényhez. Szóval a kuplermutter. A parti összejött, és hét gyönyörű kiskutya lett az eredménye. De volt egy kis bibi. Apuka nem volt fajtiszta, s a puják mind az ő színét örökölték. Egy bolhányi barna folt sem volt bennük, ami a sima szőrű feketék egyik jellegzetessége. No, de ezt igazán senki sem nehezményezte, mert természetük, alkatuk tacskós volt, és kiállásuk talán még szebb is, mint a százszázalékosoké.

Természetesen mint kupler-muttert, engem is megilletett egy példány. Nyolchetes korában el is hoztam, de addig is szinte naponta látogattam őket. Születésükkor riasztott Kati, a gazdi, én rohantam, mint az őrült, ott bábáskodtam, négy már megvolt, mire odaértem a munkából, s virágot vittem Tücsinek, a hős anyának. Összesen hét kölyök született.

Az enyémnek Csutka lett a neve. Sokat elmélkedtem, és arra a következtetésre jutottam, ez egy tacskóhoz legjobban illő név, hiszen pont olyan a testalkatuk, mint egy almacsutkáé. Később tudtam meg csak, hogy az anyaországban így csúfolják a rendőröket. De kit érdekelt ez a buta ragadványnév?!

Csutka a tömbház és a környék kedvence lett. Ma is sokan emlegetik, akik ismerték. Mindössze hét évet élt, a tacskók betegsége, a gerincbénulás vitte el olyan korán. Aki tacskót tart, nagyon vigyázzon, a kutya ne hízzon el, mozogjon, és lépcsőt minél kevesebbet másszon, ne pitizzen, mint az enyém, ami nagyon kedves volt tőle, mert nem is tanítottam rá, de nem tett jót a gerincének.

Pici korától mindenhol nagy sikere volt. Akkoriban még kevesen mertek kedvtelésből kutyát tartani, ezért aztán a napi séta mindig eseménydús volt. Szemben velem az iskolaudvart akkor még nem börtönkerítés zárta körül, s a gyerekek tanítás után is ott futballoztak, fogócskáztak, játszadoztak. Csutkával gyakran keresztülsétáltunk az udvaron. Mindig gyerekek hada kísért bennünket. Volt úgy, hogy öt-hat kisfiúval fogócskázott egyszerre télvíz idején. Egy alkalommal mellém szegődik egy kisfiú, lehetett nyolc-kilenc éves, és azt kérdezi tőlem:

– Néni, ez román kutya vagy magyar kutya?

Egy pillanatra elállt a lélegzetem, de gyorsan válaszoltam:

– Magyar kutya, kisfiam.

Döbbenetes volt a felismerés számomra, hogy nemcsak az embernek, de az állatnak, különösen egy kutyának is lehet anyanyelve, függetlenül attól, hol tenyésztették ki a fajtát. Igen, Csutka magyar volt, mert csak magyarul értett. Mint ahogy minden állat, aki emberközelbe kerül, olyan nyelven ért, amilyen nyelvi környezetben felnőtt, legyen az madár vagy emlős. De igaz lehet az alsóbbrendű fajokra is, különös tekintettel az erszényesekre. Hogy ezt miért nem értik az emberek, akik úgy elvannak felsőbbrendűségükkel, fel nem foghatom. Vagy pont ez teszi ily ostobává őket?

És igen, Csutka és minden állat aki, mert ők mind valakik vagy valakik voltak számomra!