Bába Zoltánra emlékezve
Bár el tudtam búcsúzni tőle, mégis megrendülten értesültem néhány nap múlva bekövetkezett haláláról.
Bár el tudtam búcsúzni tőle, mégis megrendülten értesültem néhány nap múlva bekövetkezett haláláról. Nagyformátumú, européer személyiség volt. Vegyész, aki a kolozsvári Babeş-Bolyai egyetem kémia szakán szerzett diplomát, tanárként generációk sokaságát ismertette meg e tantárgy titkaival. Először a marosvásárhelyi Bolyai Farkas Elméleti Líceumban, majd hosszú évtizedeken keresztül a volt katolikus gimnáziumban, amely mind a mai napig az abszurd Unirea nevet viseli. Diákok százait készítette fel kémiából az orvosi vagy más egyetemi felvételikre.
Öltöny, nyakkendő, ropogós, hosszú fehér köpeny, bal kezében a naplóval és körülötte a mindig rajta csüngő, beszélő-kérdező tanítványaival. Sokakban él ez a kép róla. A hivatalos tananyagon kívül minden órán mondott néhány történelmi, irodalmi vagy művelődéstörténeti érdekességet, fontos tudnivalót. Először hetedikes koromban szolgálatos tanárként, fegyelmi okok miatt vitt le az iskola „fotólaborjába”, ahol rögtön megkérdeztem, hogy szerinte van-e Isten, és ha igen, miért hagyja, hogy mindaz, amiben vagyunk, megtörténjen velünk. Azóta is keressük a választ, talán egész életünkben.
Aztán a sors ajándékaként hosszú éveken keresztül személyének és baráti körének a közelében lehettem. A nagy beszélgetések, közös felolvasások, többórás zenei audíciók és az idő teltével egyre gyakoribb meghitt hallgatások korszaka volt ez. Ő adta először kezembe Hamvas öt géniuszát, Márai naplóit, de Arisztotelész Poetikáját is.
Nyugdíjba vonulása után a kilencvenes években egyre csalódottabban élte meg a közép-kelet-európai ún. rendszerváltások utáni folyamatokat, főleg a magyarországi és romániai eseményeket, az erdélyi magyarság sorsának alakulását, a politikai érdekképviselet erőfeszítéseinek fokozódó bonyolultságával és nehézségeivel együtt. Szomorúan tapasztalta, hogy egykori tanítványainak nagyobbik része a világban szétszóródott, és bár jobb híján adakozik, erdélyi templomok és falvak újjáépítésében segédkezik, egyesületeket alapít vagy honismereti táborokat szervez, az otthon maradottak szemében, ahogy telik-múlik az idő, a valamikori „bátrak” egyre inkább valamiféle szülőföldjüket cserbenhagyó „dezertőrökké” minősülnek, akik annak idején a könnyebbik utat választották.
Különösen az elmúlt évtized második felében remeteszerű visszavonultságban élt. Súlyos betegsége idején családtagjain kívül néhány hűséges tanítványára támaszkodhatott. Utolsó, júliusi beszélgetésünkkor ezt mondta: „Mindenütt le kéne egy kicsit lassítani, hogy a természet biológiai fenntartó képességét valamennyire megőrizzük. Ezen a világméretű morális válságon csak egy új, korszerű evangelizáció segíthet, amellyel civilizációs értékeinket, hagyományainkat és művészetünket szükségszerűen egy szakrális értelmezési keretbe kell helyezni”.
Ezekben a napokban nagyon sokan gyászoljuk őt Sydney és Winnipeg között, képzeletben fejet hajtva sírja előtt. Drága tanárunkat, Bába Zoltánt, emlékezetünkben megőrizzük.
Dr. Lukácsy József, Marosvásárhely – Székesfehérvár
