Az utolsó afgán király
Száz éve, 1914. október 15-én született Muhammad Záhir sah, az utolsó afgán uralkodó, aki négy évtizeden keresztül állt országa élén.
Száz éve, 1914. október 15-én született Muhammad Záhir sah, az utolsó afgán uralkodó, aki négy évtizeden keresztül állt országa élén.
A pastu Barakzai dinasztiából származó Záhir apja Nádir sah volt, aki az országban kirobbant véres zavargások leverése után, 1929-ben lépett a trónra. Záhir Franciaországban járt egyetemre, majd egy gyalogsági iskolát végzett el. Apja titkos tanácsossá, majd nemzetvédelmi miniszterhelyettesnek nevezte ki, s megkapta az oktatási tárcát is. 1931-ben elvette unokatestvérét, akitől hat fia és két lánya született.
Nádir sahot 1933. november 8-án meggyilkolták, s a 19 éves Záhir pár órával a merénylet után már trónra is lépett. Uralkodása első időszakában a hatalmat lényegében apai nagybátyjai gyakorolták, de az egyre több tapasztalatot és tekintélyt szerző Záhir mindinkább saját kézbe vette az irányítást. Afganisztán a második világháborúban és azt követően is a pozitív semlegesség külpolitikáját követte, a sah belpolitikáját a feudális kötöttségek elleni óvatos, de céltudatos fellépés és reformtörekvések jellemezték.
Záhir 1953-ban ambiciózus unokafivé-rét, Muhammad Daudot tette meg miniszterelnöknek, aki azonban hintapolitikát folytatott: szívességeket tett Washingtonnak éppúgy, mint Moszkvának, Pakisztán szemében vörös posztónak számított, mert nyíltan támogatta egy pastu állam létrehozását Pakisztán északi részén. A sah tíz év múlva lemondatta a „kedves rokont”, majd 1964-ben a korábbinál jóval liberálisabb alkotmányt adományozott országának, amely garantálta az állampolgári jogokat, a sajtószabadságot, az általános választójogot és a női egyenjogúságot. Engedélyezte a pártok működését, kétkamarás parlamentet hívott életre, s a képviselők kétharmadát szabadon választhatták meg (egyharmadát a sah nevezte ki). Megtiltotta, hogy a királyi család tagjai közhivatalt viseljenek, megalapította Afganisztán első modern egyetemét. Az országban megjelent a külföldi tőke, beindultak az útépítések, terjedt az öntözéses földművelés. A sah ügyesen egyensúlyozott az afganisztáni befolyásra törekvő Moszkva és Washington között, miközben igyekezett előmozdítani a kulturális és kereskedelmi kapcsolatokat Európával is. Neki tulajdonítják a mondást: „A Korán sehol nem mondja, hogy Allah ellenzi a tudományos-technikai haladást, akkor miért hadakoznánk ellene?”
Záhir reformjai azonban lényegében csak a főváros Kabulban és környékén valósultak meg, az ország jelentős részén nem következett be változás. Az afgánok őt tartották felelősnek az 1971-72-es súlyos aszály és éhínség idején kialakult katasztrofális helyzetért és a kiterjedt, a királyi családot is érintő korrupcióért. A sahot 1973. július 17-én éppen Olaszországban gyógykezelték, amikor Muhammad Daud elmozdította trónjáról, s kikiáltotta a köztársaságot. A polgárháború elkerülése érdekében Záhir 1973. augusztus 24-én lemondott, ezután megfosztották afgán állampolgárságától. A bukott uralkodó évtizedeken keresztül Róma környéki villájából figyelte, miként válik hazája hosszú évekre az Egyesült Államok és a Szovjetunió küzdelmének színterévé, majd miként kerül a fundamentalista tálibok uralma alá.
A hazatérésre 29 év után, a tálibok uralmának 2001-es megdöntése után nyílt lehetősége. Sokan úgy gondolták, ő talán közös platformra tudja hozni az Egyesült Államok és szövetségesei katonai támogatásával önmagát „túlnyerő” Északi Szövetséget, a királypártiakat, a mérsékelt mudzsahid szervezeteket, a szekularizált pártokat és a pakisztáni afgán emigrációt illetve az Irán által támogatott szervezeteket. Záhir apai, nagyapai figura volt, akinek személye a boldog békeidőket, a mitikus aranykort testesítette meg: az 1964-1973 közötti parlamenti demokrácia, a többpártrendszer és a békés fejlődés lehetőségének időszakát, amikor a nők választójogot kaptak, s Ázsiában példátlan módon az egyetemi hallgatók majd kétharmada nő volt.
A hazatérés időpontját többször el kellett halasztani, az exuralkodó repülőgépe végül 2002. április 18-án szállt le a kabuli repülőtéren. Ő megérkezése után kijelentette, hogy nem áll szándékában a monarchia restaurálása, elfogadta volna az államfőséget is, de a belső ellentétek, különösen a síita szervezetek, az üzbég hadúr, Dosztum és a pesavári mudzsahid szervezetek ellenkezése miatt mégsem juthatott meghatározó politikai szerephez. A tekintélyes törzsi vezetőkből, vénekből és politikusokból álló Loja Dzsirgától (Nagytanácstól) – melynek összehívásán maga is sokat munkálkodott – semmilyen hivatalos felhatalmazást nem kapott. Záhir támogatta Hamid Karzai megválasztását köztársasági elnöknek, majd csendben félreállt. A 2004 januárjában elfogadott alkotmány értelmében megkapta a Nemzet Atyja címet, amelyet élete végéig viselhetett – ez szimbolizálta az ország történelmében játszott egységesítő szerepét.
Az utolsó afgán király 93. életévében, 2007. július 23-án hunyt el kabuli palotájában.
