Az öröklét dalnokai
2014-07-01 14:27:21
- Nagy Székely Ildikó
A Medve-tóhoz szaladó út szélén álltak, az összetéveszthetetlen szovátai fák alatt. Halk, romantikus dallamok keringtek körülöttük, hajdani szerelmesek vallomásai.
A Medve-tóhoz szaladó út szélén álltak, az összetéveszthetetlen szovátai fák alatt. Halk, romantikus dallamok keringtek körülöttük, hajdani szerelmesek vallomásai. Románul énekeltek, közben égre néző arccal itták a fényt. A magasabbik férfi gitárhúrokat pengetett, társa csörgő hangszeren kísérte. Néha leültek az út szélére, szótlanul pihentek egymás mellett, de amint bankó hullt a lábuk előtt várakozó kalapba, azonnal új dalba kezdtek. A legapróbb neszre is felegyenesedtek, de nem keresték a hangforrást színtelen tekintetükkel, csak énekeltek. Sosem beszélték meg a repertoárt, mégis tudták, hogy mikor minek kell következnie. Tavalyelőtt nyáron láttam először őket, ugyanazon a helyen, ahol a múlt évben, és ahol pár napja is. Az üdülők percenként változó, tarka forgatagában olyanok voltak, mint az öröklét dalnokai. Nem tudtam, hogyan közelítsek hozzájuk. A tudat, hogy nem látnak engem, először bátorságot adott, aztán elbizonytalanított. Valami furcsa felsőbbrendűséget éreztem a mozdulataikban, egész jelenlétükben. Pár lépés távolságban tétováztam, míg észre nem vettem a szürkébe öltözött, alacsony nőt, aki a háttérből figyelt. Rezzenéstelen arccal hallgatta kérésemet, aztán intett, hogy menjek nyugodtan oda, és szólítsam meg az énekeseket. A gitáros a férje – derült ki hamarosan –, a másik zenész pedig a sógora.
– A mi történetünkben leginkább az az érdekes, hogy ugyanaz a nevünk – fordult felém a magasabbik férfi.
– Hogy találtak egymásra?
–Testvérek vagyunk. Én két éves voltam, amikor elvesztettem a látásom. A szüleim azt gondolták, hogy elveszítenek, ezért az öcsémnek, aki akkor született, az én nevemet adták. Mindkettőnket Józsefnek hívnak.
– Én kilenc évesen vakultam meg – válaszolta kérdésemre az alacsonyabb zenész, aztán újra az idősebbik vette át a szót.
– Így születtünk, ezzel a betegséggel, fokozatosan vesztettük el a szemünk világát. A családban senki másnak nincs ilyen problémája.
– Hova valósiak?
– Nyárádtőiek vagyunk.
– De ilyenkor itt laknak, az üdülőtelepen?
– Nem. Ő hoz be autóbusszal – fordult a gitáros az asszony felé. – Nem jövünk éppen minden nap, inkább hétvégenként. De nemcsak Szovátára járunk, hanem más közeli településekre is.
– És megéri?
– Tizenhat lej a busz idáig, van, mikor csak az utazási költség térül meg. De azért jövünk. Meg aztán hívnak is időnként különféle rendezvényekre.
– Korábban mivel foglalkoztak?
– Bukarestben egészségügyi iskolát végeztünk, de nem tudtunk elhelyezkedni a szakmában. Román tanintézetbe jártunk, ezért mondtam, hogy inkább románul beszéljünk, úgy jobban ki tudom fejezni magam. Egy időben gipszkartonozással foglalkoztunk, de fizikailag nem bírtuk sokáig. Én még gyerekként, a nagybátyámtól tanultam meg gitározni. Mesélte, hogy sokat kínlódott velem, egyenként ismertette meg az ujjaimat a húrokkal. De aztán nagyon megszerettem a zenélést. Ezért választottuk ezt az életformát az öcsémmel.
– Természetesen teljesen törvényesen végezzük ezt a munkát, be vagyunk jegyezve a kereskedelmi kamaránál – tette hozzá a csörgőn játszó. Aztán azt is elmondták, hogy kettejüknek összesen nyolc gyermeke van, az idősebbik testvérnek öt, öccsének három, és hála Istennek egyikük sem örökölte az apai terhet.
– Hogy ismerkedtek meg? – fordultam hirtelen a némán álldogáló asszonyhoz.
– Erről ne, ez maradjon inkább a mi titkunk – hárított el, aztán férjére nézett. A gitáros türelmesen várta, hogy van-e még kérdésem, majd gitárja után nyúlt. Újult erővel szólították elő ujjai a dallamot, amely finom, halványkék fátyolként simult végig a szovátai fák fölött.
