Az olvasó írja

Az idő sétára csalogatott, hát vasárnap déltájban (12-én) kilátogattunk a Víkendtelepre. Megelégedéssel nyugtáztuk a sátortetős uszoda újjáépítését, a nyugtató csendet és a szépen karbantartott zöldövezetet. Mivel a medencék körül nagyobb volt a mozgás, távolabb kerestünk egy padot egy árnyékot nyújtó fa alatt. Ahogy távolodtunk a medencéktől a marosszentgyörgyi határt képező Sós-patakot kísérő árvízvédelmi töltés felé, az első kellemes benyomás fokozatosan megváltozott, és nem a jó irányba. Luxusautók és felvágós motorkerékpárok, köztük a legtakarosabb, egy trikolórral duplán fellobogózott, hűsöltek gazdáikkal együtt a fák árnyékában. Egyikük némelykor néhány percre még meg is burrogtatta a mélyen duruzsoló motort, valószínűleg azért, mert túl sokáig nem tudott meglenni kedvencének számára szép hangja nélkül. Másfelé fordulva, egy terebélyes fűzfa alatt szerényen meghúzódva egy magányos motorkerékpáros sátrat húzott fel magának. Arra gondolt talán, hogy ily módon spórolni lehet az egyre növekvő lakásfenntartási kiadásokon? A helyzet furcsaságát tetézi, hogy míg motorkerékpárral mindkét bejárón simán át lehet hajtani, gépkocsival csak a telep alkalmazottai által megnyitott, gát felőli, egyetlen kapun lehet bejutni.

Fényképet csak azért nem készítettem, mert korábbi, hasonló tapasztalataimból megtanultam, hogy az ilyen fickók némelyikének még a törvénynél is nagyobb háta van (?!), tehát nem árt az óvatosság. Ebből a szempontból, legalábbis úgy tűnik, semmi nem változott a korábbi állapotokhoz képest.

A Maros felé sétálva még akadt a bokrok tövében egy-egy eltaposott üres sörösdoboz, de hát ez semmiség az előbbiek mellett, kicsire nem adunk, mindig akad egy-egy semmirekellő.

Már a telephez való közeledésünkkor feltűnt a tó alacsony vízszintje. Gyanítottam valamit, és sejtésem csakhamar beigazolódott. Ahogy kiértünk a gát melletti hídra, feltűnt a „gondos” városvezetések áldozatául esett (többek között) ikerzsilip, amelyek közül az egyiket a korábbi tákolmány (Népújság-cikkem: 2020. január 13.) helyett ezúttal egy deszkatákolmánnyal „javítottak” meg. A zsilipek kezelőberendezése pedig még rosszabb állapotban van. Az egész létesítmény építése óta még soha nem látott karbantartó kezet. Ha már a zsilipkapuk tönkrementek és használhatatlanok, miért is működjenek a kezelőberendezések, nemde? Az egész építmény szíriai bombamerénylet utáni állapotot idéz. Az 1964 óta két zseniális tehetségű marosvásárhelyi tervezőmérnök munkáját dicsérő, egyedi tervezésű ikerzsilip, „hála” a sorozatos városvezetések „gondoskodásának”, teljes pusztulásra van ítélve. A gépészeti berendezést megmenteni már csak teljes újjáépítéssel lehet. Csak remélhetjük, hogy az új városvezetés több figyelmet szentel az ilyen „apróságoknak” is, amennyiben tudatosítják, hogy ez az ikerzsilip a létalapja a város egyetlen, vízre alapozott üdülőzónájának. (Az Ady negyed mögötti még mindig ebek harmincadján van. Nesze neked, bő tíz éve nyúzott, állítólag „időszerűsített”, trendin „aktualizált”, általános városrendezési tervnek csúfolt tákolmány!) Vagy mégsem?

 Disznajón augusztus harmadik hétvégéjén tartottuk az 1971-ben születettek 50 éves kortárstalálkozóját. Nagy Enikő tanárnő köszöntötte az 50 éveseket, a faluba közelről és távolról hazaérkezőket.

 „Meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk” – mondja Simone Weil, akinek fél évszázaddal ezelőtti szavai aktuálisabbak nem is lehetnének. Az elmúlt év megtanított átértékelni dolgokat, új keretbe helyezni, és fontossági sorrendet felállítani. Megtanultunk vágyakozni az után, ami a miénk volt annyi éven át, amióta a Csősz házaspárnak köszönhetően ünnepeljük az 50 éveseket. Nagy öröm, hogy a sok bizonytalanság, a sok »ha« ellenére sikerült ma találkozni, az 50 évesek ünneplőbe öltözhettek, és mi hagyományainkhoz híven köszönthetjük őket.”

1979-ben két egyetemet végzett disznajói férfi megkérte a Csősz házaspárt, hogy az 1929-ben született korosztálynak szervezzék meg az ötvenedik születésnapját. Így 1980-tól immár 41 éve minden év augusztus utolsó előtti szombatján az 50 éveseket ünnepli a falu népe. E szép hagyomány elindítói egyike ma is él, a 93 éves Bíró Kásás Gyuri. Isten éltesse sokáig!

Az 50 éves találkozó idővel háromnapos rendezvénysorozattá nőtte ki magát, a disznajói falunapok a találkozó köré szerveződtek. 

 „Amikor nagyok a veszteségeink, sok kapaszkodóra van szükségünk!” – hangzott el Áder János ünnepi beszédében. 41 éve a Csősz házaspár hagyományt teremtett, mintegy előrevetítve ennek összetartó erejét, kohézióját. Nem tudhatták, de talán érezték, hogy fejre állított világunkban augusztus harmadik hétvégéje hazaváró és -hívó, messzire szakadt és itthon élők nagy találkozása lesz. 

Nagy előkészületek előzték meg a találkozót. A közösségi oldalaknak hála már novemberben megkezdődött a külföldre telepedett és az itthon élő kortársak „becserkészése”. Németországból, Ausztriából és Magyarországról is érkeztek az eseményre, nagy öröm volt látni őket, több hónapnyi szervezés, online kapcsolattartás után megölelni egy évtized vagy tavaly óta újra.

Februárban sor került az első megbeszélésre, amit másik kettő követett májusban és júliusban. Már ezek a tanácskozások is nosztalgiázó, jóízű beszélgetésekbe, nagy nevetésekkel tarkított estékbe torkolltak. Disznajóra jellemző, hogy 50 éves kortárstalálkozót tartanak, így meghívnak minden 50 évest, aki a faluban él, innen elszármazott vagy ide költözött. A harminc 50 évesből huszonháromnak sikerült eljönnie együtt ünnepelni a kerek születésnapot. 

 A temetőben megkoszorúztuk Csősz Ferenc tanító bácsi kopjafás sírját. Csősz Irma óvó néni a tőle megszokott kirobbanó formában, fiatalokat megszégyenítő energiával tűnt ki, és 85 évére fittyet hányva mesélt, anekdotázott közös munkásságukról, amelynek főszereplői a helyi gyerekek, felnőttek voltak. Molnár Sándor lelkipásztor ünnepi beszédében megemlítette, hogy pár hete Rétyen tartott beszédet az ottani, Csősz tanító bácsi emlékére állított kopjafánál. 

 Szombat délelőtt aztán megérkezett a finom ditrói kalács, amivel a parkban – a születési sorrendben – megterített asztalnál kínálták az 50 évesek az őket virággal felköszöntőket. Délután fél négykor volt a gyülekező, a névsorolvasás. Rég nem látott kedves arcok, ölelések, a viszontlátás örömének őszinte mosolya az 50 évesek arcán, a meghatódottság könnyei a szemekben. Névsorolvasás után szép sorban indult a menet a helyi ortodox templomba, ahol a szertartás után közvetlen, mosolygós köszöntés hangzott el. A templom előtt megörökítette a fotós-videósunk az eseményt. Innen utunk a református templomba vezetett, ahol Molnár Sándor lelkipásztor szertartás keretében úrvacsorát szolgáltatott, és velünk együtt emlékezett, hiszen ő is Disznajóról származott el. Jó volt hallgatni, a templom hűvösében az időben visszarepülni. A templom falai között keresztelték meg 50 éve, legtöbbünk itt konfirmált, és néhányunk itt mondta ki a boldogító igent, gyerekeinket itt kereszteltük, itt konfirmáltak ők is. Fantasztikus érzés, megnyugtató, erőt adó ez a körforgás, megtartó ereje van. 

 A szertartás után pár fotó a parókia faragott, kézzel festett kapuja előtt, majd a kultúrház udvarára igyekeztünk, ahol már várt a falu apraja-nagyja, a mi tiszteletünkre, köszöntésünkre gyűltek össze. Megható előadás következett, szem nem maradt szárazon. Gyerekeink, unokáink, volt és jelenlegi tanítványaim színes, szívből jövő, maguk írta versekkel, énekkel, ünnepi beszéddel köszöntöttek. A Nagy Győző vezette tánccsoportok népi gyerekjátékot és néptáncot adtak elő, gyönyörű viseletbe öltözve. Nagy Enikő tanárnő segített összeállítani, egybefésülni az előadást. Bevallása szerint könnyű dolga volt: csak kapkodta a fejét a kreatív, jobbnál jobb ötletek hallatán. Jó volt látni, tapsolni nekik, 50 évünk súlyát nem érezve örülni, hogy van és lesz folytatás, és nem akármilyen. 

 Az előadás után a parkban már délelőtt elhelyezett és szépen megterített asztaloknál fogadtuk a rokonok, barátok, ismerősök gratulációit, virágait, ajándékait. Finom kalács, kis szíverősítő, frissítő volt a jutalmuk.

 Már az esti fények világítottak, amikor véget ért a kínálgatás, poharazgatás. Gyorsan kiürült a park az est csípős hűvösének is köszönhetően. És még csak ezután kezdődött a hét országra szóló mulatozás, evés, ivás a kultúrotthonban. Finomakat ettünk – hála a helyi szakácsainknak, finom koktélokat ihattunk – köszönet érte egyik 50 évesünknek, aki fáradságot nem kímélve, anyagiakat nem sajnálva azon volt, hogy felejthetetlen legyen a buli. A helyi zenekar húzta a talpalávalót, amikor elfáradtak, profi DJ-k pörgették fel a hangulatot. Nagyon jól tudták, hogy melyek azok a slágerek, dalok, amelyekre anno diszkóztunk, szerelmesek voltunk vagy épp tiniszerelmek végét sirattuk. Felhőtlenül boldogok voltunk a nagyon távolinak tűnő múltban, egyszerűen azért, mert még nem nyomta a vállunkat az évek súlya, nem voltak mögöttünk kudarcok, nagy bánatok, veszteségek, lemondások és fájdalmak. De voltak jövőbe néző remények, bizakodások, nagyratörő álmok és megvalósíthatónak tűnő tervek. 

Mondják, hogy annyi éves az ember, ahánynak érzi magát... Egy nap leforgása alatt lehettünk ünnepelt ötvenévesek, nosztalgiázó, emlékeken könnyező, gyerekkorba visszarepülők, a reggelig tartó tánc, mulatozás után kicsit másnaposan ébredő hatvanasok. 

 Jó volt találkozni, jó volt együtt lenni, emlékezni, sírni és nevetni, köszönet érte. A következő 50 év már valahogy csak eltelik. Kitartást hozzá, erőt, egészséget!