Az oktatás gondjai
2024-02-05 15:00:00
- Kuszálik Péter
Tavaly ilyenkor az oktatás színvonaláról írtam, s azzal fejeztem be: „Szikla helyett futóhomokra építkeztek, ugyanis az elemi iskolai nebulók legfontosabb tankönyve nem Ábécéskönyv hanem Anyanyelvi kommunikáció. Biztos jele annak, hogy felfordult a világ.” (Népújság, 2023. jan. 31.) A panaszomnak nem voltak meghallói, nem került senki, aki a talpára állította volna az oktatást – hogy kézen fogva megtanítsa járni –, viszont az oktatás csődjéről muzsikáló írások száma gyarapodott. Tudom, hogy sok a gond, s azt is, hogy nem én fogom megreformálni az oktatás ma divatos alapelveit, ezért csak néhány apróságot próbálok meg tisztázni. Hátha a szakma is megszólal, és azok is megmoccannak, akik döntéshozó helyzetben vannak.
Az évszázados gyakorlat azt igazolja: nem árt szakértőkre bízni a problémák megoldását. A régi rómaiak a receptet is megadták: „Ne sutor ultra crepidam” (= suszter, maradj a kaptafánál). Nem vagyok okleveles magyartanár, de az utóbbi hatvan évben szép sikereim voltak az anyanyelv elsajátítása és a szókincsem gazdagítása terén. Továbbá: meg tudtam fogalmazni néhány alapelvet és tennivalót.
Az egyik: ne a politikusok rendezzék – ideológiai meg osztályharcos alapon – az anyanyelvi oktatás kérdéseit. Lám, mi lett abból, hogy 77 évvel ezelőtt egy érettségi előtt álló ifjú (aki a marxista-leninista eszmék hívéül szegődött, s ezért a Magyar Népi Szövetség ifjúsági sajtófelelőse lett) efféléket hordott össze: „Az első népi szellemű ABC-és könyv Erdélyben. (…) A betűk rengetegéből pedig a mai népi élet szelleme csapja meg a föléje hajló gyermek arcát. (…) Ahogy a végtelenül egyszerű és egyenes állású betűket nézem, rájövök, miért olyan girbegurba s idétlen a földműves ember írása. Régi ábécés könyveink nagybetűi annyira cifrák és cikornyásak és alázatosan görnyedők, hogy a nehéz munkáskéznek bizony nehezére esett még a nevét is leírni. Csábít a kép: uraink előtt a múltban kétrét görnyedő parasztságunk egyenesíti a derekát és szemével a jövő távlatait nézi, nem a gazdája csizmáját. Palkó János [a könyv szerzője] betűi nem véletlenül vágták magukat egyenesbe. (…) Keresem az úr ír szavakat. Nincsenek. A betű gyakorlására szánt mondatok világosak, egyszerűek és mindig mondanak valamit. (»Becsüld meg a munkás kezét!«) A könyvben nincs szótagolás. A leckét olvasó gyermek nem töri darabokra lépten-nyomon édes anyanyelvének lüktető zeneiségét. A szótagolás terhére írhatjuk, hogy elemi iskoláinkban még a felső osztályosok is monoton hangon és elnyújtott énekléssel olvasnak, s a szóhangsúlyt mindig oda rakják, ahová nem kéne.” (Sütő András; Világosság, 1947. szept. 4.) Andráska fejét megzavarta a marxizmus, és nem figyelt arra, hogy az „úr ír” tőmondat nem a burzsuj ideológiát terjeszti; csupán azért tették be az ábécéskönyvbe, mert az első évharmadban még csak hét-nyolc betűt ismernek a nebulók. Az első megtanított betű az ’a’, a második az ’m’ volt, ezekkel már le lehetett írni: ’mama’.
A proletárdiktatúra elveire alapozott iskolai programok odáig jutottak, hogy a dolgozók esti iskolájában a lenini filozófia is tantárgyként szerepelt. Ács Jani bának szerencséje volt, mert az év végi vizsgán ’empiriokriticizmus’ helyett ’egymilliópicikrisztust’ mondott, az pedig – gyorsan mondva – már megközelítette az eredetit.
A második fontos elv. Ne dobáljuk ki a bevált, működő módszereket arra hivatkozva, hogy itt van már a digitalizáció. A nyelvtantanítást csak minimálisan lenne szabad modernizálni, mert a nebulókba továbbra sincs beszerelve a vincseszter meg a hatgigás mikroprocesszor. (A palatáblás oktatási módszer 2500 éves, a számítógépes nincs harminc.)
A harmadik: a véleményvezérek ismerjék a témát, amihez hozzászólnak. Olvastam egy cikket arról, hogy „tíz diákból hét nem érti meg, amit elolvas” – azaz „funkcionális analfabéta” (Varga László Edgár; főtér.ro, 2022. szept. 8.). „A funkcionális analfabetizmus azt jelenti, hogy az illető ismeri a betűket, el tudja olvasni a szöveget, csak éppen nem érti meg, miről szól (a szöveg). (…) Tipikusan az az eset, amikor a diák felolvassa a tankönyvből a leckét, de amikor a tanár rákérdez, hogy mit hámozott ki belőle, vagy megkéri, hogy foglalja össze a saját szavaival, akkor csak áll, mint Bálám szamara.” A cikkíró minisztercserét sugall, de azzal még nem oldottunk meg semmit, mert a következő miniszter is ’válságmenedzser’ lesz, és nem tankönyvíró. (Példa a közelmúltból: bevezették a bolognai oktatási rendszert. Tudna valaki valamilyen dicsérő jelzőt mondani róla?)
Edgár barátunk szétnézett az interneten, majd leírt valami neki tetsző közhelyet: a diákokat nem tanítják meg gondolkodni, ők „csak bebiflázzák a standard tananyagot, a vizsgán vagy felelésnél gépiesen visszaböfögik, aztán elfelejtik az egészet, anélkül hogy bármi nyomot hagyna bennük”.
Khm. A ’biflázás és böfögés’ módszerét azért alkalmazzák, mert azon a szinten nincs ennél jobb módszer. Az iskolában tíz-tizenkét tantárgy alapjait rakják le a szaktanárok, s annak alapján mehet tovább a diák az egyetemre, ahol az alapokra falakat húznak, majd cserepes tetőt illesztenek. Az én időmben (1955–1966) a középiskolában megtanult alapokat kérték a felvételin; sem a műegyetemi, sem a bölcsészkari felvételin nem kértek többet az iskolai tananyagnál. G. Dezső nyelvtanár lett, az ő fejében csak annyi matek és fizika maradt, amennyit a suliban összeszedett; bennem pedig az ott megtanult – általános műveltséget adó – humán tantárgyak hagytak nyomot. Anatómiából, csillagászattanból, növénytanból, történelemből, földrajzból stb. elég volt annyi az ’élethez’, amennyit a suliban megtanítottak, s ha nem, akkor még hozzáolvastam. Sípcsont és szárkapocs, singcsont és orsócsont – meg a többi: az anyanyelv „bebiflázott” szavai, amelyeket nem a grundon szedtem össze, hanem a suliban.
(A jövő héten innen folytatjuk!)
