Hallottam egy történetet, a barátom mesélte Jeruzsálemben évekkel ezelőtt. Nem nagyon húsvéti, ha megbocsátsz, de az emlékezet maradandóságáról szól. Vagyis azok így cselekedtek. Ők ezt találták helyesnek, és persze talán sokkoló is mások számára.
Dédnagyanya, nevezzük Eszternek, 17 éves volt, amikor vagonba tuszkolták, és elvitték szüleivel, rokonaival, barátaival és szerelmével együtt. 1944-ben. Ő megmenekült, átélte, felszabadult. Hazajött. Karjában ott maradt a szám: A-13574. Nem vágatta, égette ki. Karja belső oldalán a könyök és a kézfej között félúton. Péter nem élte túl. Meghalt a szomszéd lágerben. Tudta. Még ott megtudta a barakkban.
Egyetemet végzett, tanárnő lett. Tavasztól már rövid ujjú blúzban tanított. Tanítványai látták karján a számot, és ő elmesélte. Évről évre. Osztályról osztályra. Iskoláról iskolára. A tanáriban is, ha rákérdeztek. Nem szégyellte, nem titkolta, mint sokan mások. Vállalta. Elvégre az élete és halála része volt. Egyedül jött haza a családból. Tizennyolc volt.
Férjhez ment, gyereke született. Második fia, Péter 17 éves volt, amikor a kosárlabdacsapattal Konstancán játszottak. Az egyetlen szünnapon eltűnt, és egy mellékutcában a blokkok mögött megtalálta a tetoválóműhelyt. Egy udvar mélyén. Számtalan rajzot mutattak neki, éppen úgy, ahogyan egy idősebb havere mesélte. De neki csak egy egyszerű tetkó kellett: A-13574. A török vagy tatár mester csodálkozott, de megtette. Kék tintával.
Az edző meglátta, lebarmolta. Apja hallgatott. Anyját akkor látta először sírni. Más nem tett neki szemrehányást. Az iskolában vállat vontak. Egy kirándulócsoporttal eljutott oda, ahol Esztert megjegyezték. Fájt? – kérdezte az anyját. Már nem is emlékszem…
Pétert az egyetem harmadévéről kicsapták. Nagy cécót rendeztek. De ő csak a számot nézte, és aztán hat hónap múlva megkapta az útlevelét. Haifán kapott állást, miután befejezte az orvosi egyetemet. Amerikában szakosodott. Fogorvos lett vagy szájsebész. Nem tudta a barátom pontosan.
Három lánya született. Lea, a legnagyobb, akaratos volt és kemény. Katona akart lenni, hiába is próbálta volna lebeszélni. Tízévesen megígérte a nagyanyjának, hogy ha nagy lesz, ő is csináltat egy olyan írást. Megkérdezte, hogy milyen betű az A, és meghallgatta, amit Eszter mesélt. Eszter jól beszélt ivritül, de ennél a résznél mindig elcsuklott a hangja, és annak a másik nyelvnek a szavait is hozzákeverte, amin csak az apja és a nagyanyja szokott beszélgetni, ha egymás között voltak. Tizenhét évesen egy májusi reggelen betért egy tel-avivi tetováló-műterembe. Megdöbbentek. Nem akarták megtenni. A tulaj felhúzta az ingujját, és megmutatta a sajátját. Lengyel volt valamikor. Lea nem tágított. Utána napokig beszélték egymás között az esetet a műhely sokat látott alkalmazottai. Őrült – mondta az egyik –, tisztára őrült. Minek feltépni a sebeket? Minek kísérteni az Istent? Most mind itthon vagyunk. Az a múlt. A hátunk mögött. Apáink háta mögött. És megcsóválta a fejét.
Leának fia született. Megözvegyült. Eszterhez költözött. Férje meghalt, megkéselte egy felbőszült fickó, amikor tejért ment az üzletbe, mert Leának nem volt elég teje. Ramadan volt. A fiúcska, Aszaf most kilencéves. Lehet, hogy ő is megteszi nyolc év múlva?
