Az igazi út
2018-01-30 16:13:59
- Nagy Székely Ildikó
De amikor ez bekövetkezett, másoknak sem szégyellte többé megmutatni a titkos életráncokat.
Sokáig azt hittem, Kamilla képtelen őszinte lenni. Valami nyugtalanító, hamis boldogság ült hibátlan babaarcán, mintha csak odafestették volna a finom, érzékenységről árulkodó vonásokra, amelyek így szinte láthatatlanná váltak. A lelkén végigfutó apró repedéseket sem lehetett észrevenni. Hosszú időnek kellett eltelnie, mire elfogadta, a magáénak érezte tökéletessége cáfolatát. De amikor ez bekövetkezett, másoknak sem szégyellte többé megmutatni a titkos életráncokat.
– A férjemmel éveken át őriztük a tökéletes házasság illúzióját önmagunk és a külvilág előtt – kezdett bele történetébe hosszas készülődés után. – A fiunk miatt vállaltuk a színjátékot, ő ugyanis kiskorától rajongott az apjáért. Mindenre képes lettem volna azért, hogy boldogan nőjön fel, és ezt majdnem sikerült is megvalósítanom. – Keserű mosoly futott át az arcán, aztán ajkához szorította cigarettáját, mintha az elmúlt idők füstjét akarta volna belőle visszaszippantani. – Kisiskolás volt még a gyerek, amikor rájöttem, hogy semmi közöm a férfihoz, aki mellett nap mint nap felébredek. Akkoriban egy videokölcsönzőben dolgoztam. A törzsvendégek között volt egy őszülő, magas férfi, aki minden második héten a Casablancát vitte haza. Rajongok a régi romantikus filmekért, és mindig is ez volt a nagy kedvencem, talán ezért figyeltem fel arra a férfira… Nem tudom, pontosan mikor és hogyan kezdtünk beszélgetni, de az biztos, hogy az első mondat után egyértelművé vált, kölcsönös közöttünk a szimpátia. Filmekről, könyvekről, zenéről társalogtunk, csupa olyan témáról, amiről a férjemnek soha nem volt mondanivalója. Másnap újra eljött, harmadnap is. Hirtelen száguldani kezdett velünk az idő, úgy tűnt, alig kezdünk beszélgetni, és máris lejárt a munkaidőm. Nem titkolta, hogy nős és két felnőtt lánya is van, de engem ez nem zavart. Valami sosem tapasztalt, ártatlan varázs kerített a hatalmába, amitől képtelen voltam szabadulni. Amikor az átbeszélgetett délutánok után hazaindultam, mindig elkísért egy darabon. Egyszer azzal állt elő, hogy üres a lakás, örülne, ha felmennék hozzá megnézni egy filmet. Nem kérettem magam. Az volt az egyetlen közös éjszakánk... Talán jobb lett volna elhallgatni a férjem elől, de erre képtelennek éreztem magam.
– Hogy reagált?
– Mintha az évek során felgyűlt feszültségek egyszerre szabadultak volna fel belőle, életében először megpofozott. Meglepődtem, de nem haragudtam. Akkor már kamaszodott a fiunk, tudtam, mennyire érzékeny, így igyekeztem továbbra is fenntartani előtte a harmonikus családi élet látszatát. A férjemnek azonban elege lett az illúzióból. Ivásra adta a fejét, mindig idegesen és agresszívan jött haza, és ami a legrosszabb, a gyereket is sikerült ellenem fordítania. De a válásról hallani sem akart.
– A „casablancás” úrral továbbra is tartottad a kapcsolatot?
– Többé nem jött a kölcsönzőbe, és én sem kerestem. Sohasem éreztem magam annyira magányosnak, mint akkoriban. Mintha lebénult volna a lelkem. Legszívesebben elköltöztem volna otthonról, csak édesanyám miatt maradtam, ő ugyanis szintén velünk lakott. A férjem sohasem kedvelte, és tudtam, hogy a távozásomnak vele fizettetné meg az árát.
– A munkahelyed megtartottad?
– A férjem követelte, hogy mondjak fel, keressek más munkát. Nem volt erőm ellenkezni. Egy élelmiszerüzletben találtam állást, kedves, segítőkész emberek között. De ott sem találtam a helyem. Az volt a legborzalmasabb, ahogy a fiam átnézett rajtam. Akkoriban fejezte be a középiskolát, és azt is megtiltotta, hogy a ballagásán részt vegyek. Persze, nem bírtam távol maradni, messziről követtem az eseményeket, és a pénzt, amit évek óta gyűjtögettem erre az alkalomra, észrevétlenül csempésztem a többi boríték közé.
– Mikor jött helyre a kapcsolatotok?
– Miután elkerült otthonról. Kolozsvárra ment egyetemre, csak vakációkban láttam. Már az első hazatérésekor éreztem a változást, pedig akkor még alig beszélgettünk. Szép lassan találtuk meg újra az utat egymás felé. Azt hiszem, ebben az is szerepet játszhatott, hogy időközben a férjem megismerkedett egy nővel, és oda is költözött hozzá.
– Elváltatok?
– Abba továbbra sem egyezett bele, gondolom azért, nehogy anyagi elvárásaim legyenek. Pedig ilyesmi eszembe sem jutott volna. Úgy éreztem magam, amikor a férjem elvitte a holmiját, mint amikor hosszas bezártság után egyszerre árad be a levegő minden ablakon. Aztán valami egészen furcsa fordulat következett az életemben. Egy barátnőm a tudtom nélkül beíratott egy internetes társkeresőre, és csak akkor árulta el, miben mesterkedik, amikor érkezni kezdtek az érdeklődő levelek. Kézzel-lábbal kapálóztam az ötlet ellen, végül mégis sikerült meggyőznie, hogy válaszoljak az értelmesebbnek tűnő üzenetekre. Így találtam rá arra a Hargita megyei férfira, akivel lassan két éve együtt vagyunk. Rengeteg szeretetet kaptam tőle, és ez akkor sem változott meg, amikor összeköltöztünk. Egy áruszállító vállalkozása van. Nemrég sikerült megszereznem a jogosítványt teherautóra, és az év elejétől én is ott dolgozom.
– Nőként nem megerőltető?
– Kicsit sem. Mindig is odafigyeltem arra, hogy jó kondícióban tartsam magam, így az autót – akit „Kamikának” becézek – egy-kettőre sikerült megszelídítenem. Még a nevünk is összeillik, hát nem érdekes? – kacagta el magát, aztán az utolsó cigarettát elnyomva újra komolyra fordította a szót. – Én vagyok az egyetlen nő a cégnél, de a kollégák nem néznek ki maguk közül, sőt úgy érzem, tisztelnek a munkám miatt. Hihetetlen szabadságot ad, amikor a kormánynál ülök, előttem a végtelen út… Valahol mindig erre vágytam, csak nem volt elég bátorságom kimondani.
