Az erdő pártfogoltja

Régmúlt idők füstje lengi körül a görgényüvegcsűri Vass Józsefet. Az ősz hajú, nyílt tekintetű férfi mindennapjai szorosan összefonódnak az erdővel, amely már gyermekként pártfogásába vette. Szülei, nagyszülei is szénégetők voltak, és elődei mesterségét ő is tovább vitte. 

– Az erdőn nőttem fel, ott laktunk kisgyermekkoromtól, iskolába is onnan jártam – kezdi történetét József. – Mindig segítettünk a szüleinknek, mi hordtuk nekik a vizet, amivel a kihúzott szenet meglocsolták. Tízen voltunk testvérek, öt fiú és öt lány. 

A hatvannégy éves férfi gondolkozás nélkül, a szabadban élők frissességével sorolta a mögötte húzódó évtizedek fontosabb pillanatait. 

– 1964-ben végeztem a nyolcadik osztályt, és még abban az évben, szeptemberben felvettek az IFET-hez (sz. m.: állami fafeldolgozó vállalat) famérőnek. 1969-ben aztán a Mezőségre, Mezőmosonba mentem. Ott már „druzsbával” (sz. m.: láncfűrésszel) dolgoztam. ’70-ben Dornavátrán szakiskolába kezdtem járni, erdész, traktorista, „druzsbás” képesítést szereztem. ’72-ben berukkoltam katonának. Két év múlva szereltem le, és az év augusztusában meg is nősültem. 1975-ben felépítettem a házunkat, azelőtt a feleségem szüleinél laktunk. Öt gyermekem született, négy lány és egy fiú... A családalapítás évétől itthon szénégetőkként kezdtünk dolgozni az öcsémmel. 1994-ig az IFET, azután az erdészeti hivatal alkalmazottai voltunk, onnan is mentem nyugdíjba 2003-ban.

– Milyen volt egykor a szénégetők élete?

– Télen, nyáron kint voltunk az erdőn a testvéremmel, őriztük a tüzet, csak mosakodni és ételért jártunk haza. Szabadnapunk nemigen került. Ami a munkát illeti, először is előkészítettük a fát, aztán felraktuk a hasábokból a 4-5 méteres boksát. A közepén meghagytunk egy likat, amit gyúlékony anyaggal töltöttünk ki. A tetején gyújtottuk meg, onnan jött szépen lefelé a tűz. Nyolc-tíz napig égettük, aztán amikor a fa leégett, kihúztuk a szenet, letisztáltuk, majd egy napig pihenni hagytuk, és csak utána raktuk zsákokba. De miután kihúztuk a szenet, még legalább 48 napig ott kellett ülni a boksa mellett.

– Gondolom, éjjel-nappal őrizték a tüzet.

– Éjjelente hol a testvérem, hol én őrködtem. Télen még jobban kellett figyelni, mint az év többi szakában. Nagy baj lett volna, ha egy percig is levesszük a szemünket a tűzről, de szerencsére ez egyszer sem fordult elő. Én a mai napig éberen alszom. 

– Soha nem fenyegette veszély az erdőben?

– Gyermekkoromban egy éjszaka nagyon megijedtem, a közelben ugyanis elkezdtek orgonálni a farkasok. Látni nem sokat láttam belőlük, mert csak egy kézi lámpás volt nálam. Létrán másztam fel a boksa tetejére, aztán felhúztam a létrát magam mellé, úgy várakoztam virradatig. Felnőttként pedig az is megtörtént, hogy szembementem a medvével, egyszer pedig egy szarvasbika szökött át rajtam. De hála Istennek, soha nem esett bántódásom.

– Rossz emberekkel, útonállókkal sem találkozott?

– Soha.

– Az évtizedek során milyen mértékben változott a szénégetők munkája?

– Az a legnagyobb különbség, hogy most már be van vezetve a villany, és a vizet is bekötötték. De a lényeg ugyanaz maradt. 

– Nyugdíjazása után nem hiányzott az erdei élet?

– Én azóta sem szakadtam el igazán ettől a világtól. Még járogatok takarítani az erdészethez, azonkívül az öcsémmel minden harmadik, negyedik napon felsétálunk az erdőbe. Ahogy az egész faluba, a mi házunkba is be van vezetve a víz, forrásvíz folyik a csapból, de mi mindig elmegyünk a forráshoz, és onnan hozunk innivalót. 

– A fia nem tanulta el öntől a mesterséget?

– Nem, de az erdőt ő is szereti. Egyébként a gyerekeim, a Vásárhelyen élő legkisebb lányom kivételével, mind itt laknak a faluban. Kilenc unokám született, őket is gyakran viszem magammal a jó levegőre, a fák közé. Sétálunk, gombászunk. Vasárnaponként pedig a templomból jövet nálunk gyűl össze az egész család. Beszélgetünk, kacagunk. Nem is tudom megköszönni a Jóistennek, milyen szerettel fordulnak felém a fiatalok, mennyire jól érezzük mi magunkat együtt.