Az első hetven év

A kolozsvári Kótsi Patkó János a Nemzeti Játszó Társaság direktoraként 1803-ban kéréssel fordul Marosvásárhely tanácsához: május 17-én kelt levelében egy kis területet kér egy színház számára. A város felső része lenne számára a legmegfelelőbb, a vártól nem olyan távol. A válaszról nincs tudomásunk, de a mai kutatások szerint tény, hogy Marosvásárhelyen a legelső színházi „évad” 1803. június 12-től július 31-ig tartott. Kótsiék, vagyis a kolozsvári társulat, ebben a periódusban összesen huszonhét előadást tartottak Vásárhelyen. Műsorukon Kotzebue mellett Molière a Tettetett beteg (Képzelt beteg) és Goldoni Két úr szolgája című darabja is szerepelt. Innentől kezdve hellyel-közzel valamilyen magyar nyelvű színház mindig működött a városban. Ünnepelhetnénk tehát június 12-én az immár 213 éve kezdődött magyar színjátszást Marosvásárhelyen. 

A városban az első Hamlet-előadást 1837. október 23-án tartotta a Nemzeti Színésztársaság. Még egy lehetséges – októberi – születésnap. A távolabbi múltba visszanyúló marosvásárhelyi színjátszás okán így akár büszkeség is eltöltheti a lokálpatrióta szíveket… Persze, ha számításba vesszük, hogy a nagyszerű Shakespeare Vilmosunk ekkor már több mint 200 éve halott, vagy hogy a szebeni német színjátszás ekkor már több mint 100 éve aktívan működött és több Shakespeare-bemutatójuk volt, mint a Maros-parton egy évad összes előadása, a kép kissé árnyaltabb lesz. 

Játszhatunk a számokkal, bűvölhetjük magunkat ilyen-olyan statisztikákkal, de bárhonnan is számoljunk, a tény az, hogy tájainkon a magyar nyelvű színjátszás európai viszonylatban nagyon fiatal. Az az intézmény pedig, amelyiknek az állandóságáról emlékezünk, március 10-én töltötte be a 70 évet. A színház, lévén a pillanat művészete, a kulcsszava a: most. 

1946-ban a háború utáni új politikai rendszer hozza el ezt az infrastrukturális lehetőséget, teremti meg az anyagi bázist. Háború után, a békeszerződések előtt Marosvásárhelyen egymás után jelennek meg az új, soha nem látott intézmények, többek között a magyar nyelvű orvos- és gyógyszerészképzés és a Székely Színház is… A bukaresti hatalom alaposan előkészíti a terepet a béketárgyalá-sokhoz, Európa újkori felosztásához. A magyarság akkori vezetői minden habozás nélkül elfogadják a romániai ajánlatokat (tehettek volna mást?). Érdekes lenne ennyi év után elfogulatlanul elemezni a kérdést. Majd a történészek. Számunkra a színházcsinálás a legfontosabb. 

Szerencsére még vannak közöttünk olyanok, akik ott voltak az első bemutatón. Lelkesen szokták ecsetelni, hogy egy világégést követő időszakban, mikor az emberek még a pénznemmel sem voltak tisztában, még azt sem tudták pontosan, melyik országhoz tartoznak, mikor még nincs rádió, hát még televízió, elindul a színház. Egy hely, ahol sokan összegyűlnek, beszélgetnek, reménykednek. A kényelem és megnyugvás mindeközben növeli Bukarest magabiztosságát. Szép, felemelő, tisztelettel teli a múltra való megemlékezés. Itt a hetvenegyedik év küszöbén a színháztörténészek feladata feldolgozni ezt a nagyon viharos, számos eseménnyel teli periódust. Megfejteni a titkot, hogy miért nevezték a színházat Székelynek, mikor sem a játékrend, sem a művészi koncepció nem tartalmazott semmi székelységre vonatkozót. Tisztelettel emlékezünk Kemény Jánosra, Tompa Miklósra, valamint Pittner Olivérre – az alapítókra, valamint az idők folyamán itt alkotó művészekre, drámaírókra. El is kell majd helyezni mindenkit a képzeletbeli értékek polcán. Talán eltelt az az idő, ami után szubjektívebben lehet értékelni a múltat és a közlemúltat. Ennek ellenére úgy érezzük, hogy számunkra ez a március 10. ma másról szól. A mi színházunk a jelent és a jövőt kutatja a művészet eszközeivel. Művészet? Igen. A művészet számunkra pedig a valóság kutatásának egyik formája. A mi munkánk az új utak keresése. Ahogy azt Szabó Ernő, Kovács György, Lohinszky Loránd is tette. Ezt a napot méltón megünnepelni tükörbe nézéssel tudjuk. Csak így tudunk hűek maradni az elődeink szelleméhez. Kikéhez? A már említetteken kívül, például a Harag Györgyéhez. Úgy érzem: nagyon egyenetlen a színvonalunk. Azt is ki merem mondani, hogy le vagyunk maradva. Stílusban vagyunk lemaradva. Persze itt-ott mindig történnek kísérletek, de az az érzésem, hogy általában öreges a színházunk. Túlságosan a közönség uszályában utazunk... Minden nagy színház aranykora is csupán hét-nyolc év. A Székely Színházé is ennyi volt. (1984) Fontos és pontos figyelmeztetés ez számunkra.

Nánay István a színház alapításának ötvenedik évfordulóján, húsz éve, 1996-ban, a következőket mondta: A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház magyar tagozata, amely – akárcsak a többi társulat – megszenvedte s ma is érzi azt a vérveszteséget, amelyet, többek között, művészek kitelepedése okozott, s nehezen tud megbirkózni az elmúlt évtizedben bekövetkezett művészi elbizonytalanodással. Vajon ma biztosak vagyunk abban, hogy jó úton haladunk? Rengeteg erőfeszítés történt az elmúlt években, hogy a technikailag lepattant épületbe életet leheljünk, hogy egy önmagát alulértékelő társulatot újra az országos és a nemzetközi szintre segítsünk. Sikerült. Rengeteg támogatást kaptunk, a művészvilágtól, a nézőktől, a mecénásoktól, alapítványoktól, civil szervezetektől. Csodálatos érzés volt érezni a szolidaritás erejét, melegségét. A sajtó, a média segítségét. Persze, voltak olyanok is, akik… de ma ünnep van mégis. Sok-sok sikeres évadot a színháznak, köszönet a nézőknek és köszönet a sok száz önkéntesnek, akik estéről estére a segítőink. 

Gáspárik Attila, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház vezérigazgatója