Az élet megy tovább

*Barikád Marosvásárhely főterén, 1990. március 21. (Fotó: Karácsonyi Zsigmond)

Beszélgetés Tamási Zsolttal a fekete március évfordulóján

Vannak történelmi események, amelyek nemcsak a történelemkönyvekben élnek tovább, hanem azok emlékezetében is, akik személyesen átélték őket. Marosvásárhelyen az 1990 márciusában történt események – a később „fekete március” néven ismertté vált napok – ilyenek. A város életét máig meghatározza az a feszültséggel teli időszak, amely a rendszerváltás utáni bizonytalanságban bontakozott ki.

Tamási Zsolt történelemtanár és iskolaigazgató akkor még középiskolás diák volt, amikor a város főterén zajló események híre eljutott hozzá. A portréinterjúban gyermekkori emlékeiről, a rendszerváltás hangulatáról és a fekete március személyes tapasztalatairól mesél. A beszélgetésből nemcsak egy korszak képe rajzolódik ki, hanem az is, hogyan látja ma mindezt egy történész és pedagógus, aki számára Marosvásárhely nemcsak szülőváros, hanem közösségi felelősséget is jelent.

– Milyen volt a gyermekkora Marosvásárhelyen vagy a környéken?

– Az én kis falumban, Kisillyében születtem. Ötéves koromig ott is éltem, utána kerültem be Marosvásárhelyre. Óvodás nagycsoportosként lettem marosvásárhelyi. Akkor gyorsan szembesültem azzal, hogy falun, egy teljesen magyar faluban nőttem fel, ahol addig román szót nem is hallottam. Itt viszont a beiratkozások már le voltak zárva, ezért román csoportba kaptam helyet az óvodában.

Egy évig román óvodába jártam, ahol az egész programból szinte semmit nem értettem. Ettől függetlenül vidáman telt az óvodai év, utána pedig iskolába kerültem. Ez már a klasszikus kommunizmus utolsó éveinek időszaka volt. Amikor kijöttünk az iskolából, ha láttuk, hogy valahol sor áll, beálltunk, mert amit lehetett kapni, azt megvettük – így működött akkor az élet.

Az iskolai program után sokkal több időnk volt barátokkal ide-oda mászkálni. Ahhoz képest, hogy most mennyire leterheltek a diákok, én azt mondom, hogy nagyon szerencsés gyerekkor volt ez egészen addig, amíg el nem jött az 1989-es forradalom. Akkor kilencedikes voltam, és utána Gyulafehérvárra mentem a római katolikus líceumba. Papnak készültem, ezért tizedik osztálytól a kisszemináriumban tanultam.

– Milyen volt a kapcsolat a magyar és a román közösségek között akkor, amikor ön gyerek volt?

– Nekem nem volt problémám a román közösséggel. A román óvodában is teljesen jól elvoltunk. Valahogy nem nagyon tudtunk kommunikálni, mert nekem nyelvi nehézségeim voltak, de ettől függetlenül jól játszottunk együtt a társaimmal.

Az iskolás éveim alatt megvoltak a magyar osztályok és megvoltak a román osztályok is. Nem volt túl sok közös tevékenységünk. A reggeli tornán vagy különböző ünnepségeken találkoztunk, amelyeken kötelező volt részt venni. Pionírként például ki kellett menni a stadionba éltetni az elnököt, és akkor mindenkinek megvolt a maga feladata. Egy táblát fel kellett emelni, és utólag tudtuk meg, hogy abból milyen felirat állt össze.

Igazából nem okozott problémát az együttélés. A ’89–90-es tanévben, amikor a Papiu líceumban tanultam, ott kevés magyar osztály volt és több román. Ott sem volt konfliktus. A fekete március idején egy kicsit féltünk bemenni az iskolába, mert nem tudtuk, mi fog történni, de amikor bementünk, kiderült, hogy az élet megy tovább. Ugyanúgy fociztunk a szünetben egymással.

Tehát én nem éreztem komoly ellenszenvet vagy konfliktust. Teljesen normális volt, hogy ebben a városban románok és magyarok is élnek. A szomszédságban és a baráti körben is volt román gyerek. Igaz, ő tanult tőlem többet magyarul, mint én tőle románul.

– A családjában beszéltek politikáról vagy a kisebbségi helyzetről, amikor gyerek volt?

– Amikor gyerek voltam, a Ceaușescu-rendszer miatt a szüleink nagyon óvatosan beszéltek ezekről a dolgokról, és előttünk nem igazán került szóba a politika.

Amikor azonban az 1989-es változás megtörtént, sokat ült a család a televízió előtt, és követte az eseményeket. Amikor kilencedikes koromban elkezdődtek azok a tüntetések, amelyek a magyar iskolák visszaállítását követelték, a februári felvonuláson az egész család ott volt könyvvel és gyertyával a kezében.

Mi is készítettünk kis táblákat, ráírtuk például, hogy „Bolyai”. Édesapám segített a festéssel, szereztünk szeget, mindent összeszedtünk. Úgy éreztük, hogy most történik valami, és nekünk ebben részt kell vennünk.

Gyűjtöttük a matricákat is: például a Fidesz narancssárga matricáját Magyarországról vagy az RMDSZ-ét. Akkor már lehetett erről beszélni. Már nem volt tabu a politika, de nem töltötte ki teljesen az életünket.

– A fekete március idején hol volt, amikor először hallott arról, hogy feszültség alakult ki a városban?

– Otthon voltam. A könyves-gyertyás felvonuláson részt vettem, az egy nagyon meghatározó élmény volt. Amikor a marosvásárhelyi főtéri eseményekről kezdtek jönni a hírek, akkor otthon voltam a családi házban.

Nem találkoztam közvetlenül az eseményekkel. Aznap délután nem volt tervezve semmilyen program a barátokkal, így otthon maradtam. Amikor azonban jöttek a hírek arról, hogy a főtéren bajok vannak, akkor értesültünk a történtekről.

Másnap reggel iskolába kellett menni. Akkor egy kicsit félve indultunk el, hogy vajon mi fog történni. De amikor bementünk, ahogy említettem, kiderült, hogy az élet megy tovább. Előtte még sétáltunk egyet a főtéren, láttuk a törmelékeket és a nyomokat, amelyek az előző napi eseményeket mutatták.

A falummal szomszédos település, Szederjes teljesen román falu volt. Amikor mamához mentünk, mesélték, hogy a szederjesi lakosok traktorral és teherautóval indultak Kisillyébe, de végül minden rendben zajlott. Pálinkát hoztak, és a két közösség közötti jó szomszédi viszony nem romlott meg.

– Mi az az első emlék vagy kép, ami eszébe jut erről az időszakról?

– Nagyon megdöbbentett az, hogy a helyzet odáig fajult, hogy fanatizált emberek ilyen dolgokra voltak képesek. Azért lepett meg, mert a mindennapi életben a román és magyar emberek között, akiket ismertem, teljesen normális kapcsolat volt.

Ez az esemény inkább egy közjáték volt, amely szerintem nem marosvásárhelyi jellegzetesség, hanem egy kívülről gerjesztett hangulatkeltés eredménye volt. Sok szempontból hasonlított ahhoz, ami a bányászjárások idején történt Bukarestben.

– Hogyan reagált a családja ezekre az eseményekre?

– Nagy aggodalom volt a családban. Sok személy, akit ismerek, elhagyta az országot vagy a várost. A közvetlen ismerőseink közül is többen elmentek.

Általános bizalmatlanság és félelem alakult ki. A személyesen ismert emberekkel továbbra is jó kapcsolat maradt, de a tömeggel szemben kialakult egyfajta bizonytalanság.

– Felnőttként ma hogyan látja a fekete márciust?

– Felnőttként, történészként és egyháztörténészként úgy gondolom, hogy ez egy jól megszervezett eseménysor volt. Jelentős hatással volt Marosvásárhelyre, mert sok magyar család elhagyta a várost. Változott a hangulat, s azóta is sokszor érezhető, hogy a „palackból kiengedték a szellemet”, többször is kijátszották az etnikai kártyát. Ugyanakkor a közösségben erősítette az összetartozás érzését is.

– Ön szerint a fiatal generáció mennyit tud ezekről az eseményekről?

– Ez nagyon változó. Vannak diákok, akik otthon sokat hallanak erről, és nagyon jól informáltak. Mások viszont meglepődnek, amikor megtudják, hogy ilyen események történtek a városban.

– Fontosnak tartja, hogy erről beszéljünk az iskolákban?

– Igen, mindenképpen. A múlt eseményeit nem elhallgatni kell, hanem megérteni. Fontos, hogy a diákok felismerjék a manipuláció veszélyeit, és megtanuljanak önálló döntéseket hozni. Ez nemcsak a nemzetiségi kérdésekben fontos, hanem minden társadalmi helyzetben.

– Mit tanulhat a mai társadalom ezekből az eseményekből?

– Azt, hogy tájékozódni kell, és nem szabad az első hírek alapján reagálni. A döntéseket mindig átgondoltan kell meghozni. Ezért is fontos, hogy a diákok vitázzanak és érveljenek, mert így megtanulják, hogy minden kérdésnek több oldala van. S ezért is tartom fontosnak többek közt a disputázás megkedveltetését a diákokkal. Hogy tanuljanak meg elemezni, meglátni az érem mindkét oldalát, s felelőségteljesebben dönteni.

– Ha visszagondol erre az időszakra, milyen érzés maradt meg önben legerősebben?

– A döbbenet. Az, hogy ilyen esemény egyáltalán megtörténhetett Marosvásárhelyen.

– Mit szeretne, hogy a mai fiatalok megértsenek az 1990-es eseményekből?

– Azt, hogy Erdély mindig is a sokszínűség és az együttélés tere volt. Románok, magyarok, szászok és más közösségek éltek itt együtt évszázadokon keresztül. Hogy Erdélyt ez tette színessé és gazdagabbá. Ezért lehetett mindig a tolerancia földje, ahol sajnos, időnként a külső uszítások ezt az együttélést próbálták, próbálják megzavarni. Ezt az örökséget csak párbeszéddel és kölcsönös tisztelettel lehet megőrizni.

– Van-e olyan hely a városban, amely mindig eszébe juttatja ezt az időszakot?

– Igen. A főtéren a régi görögkatolikus templom lépcsője. Ott állt meg az a teherautó, amelyik belehajtott a tömegbe.

Valahányszor arra járok, mindig eszembe jut az a nap.