2019. augusztus 25., vasárnap

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Megismerni lehet, megérteni soha

„Minden, ami egyszer megtörténik, lehet, hogy soha többé nem történik meg újra. De minden, ami kétszer történik, bizonyosan megtörténik harmadszor is”. Paulo Coelho

Első változat. A vonat lassított. Próbáltam közelebb férkőzni a vagon falához és kipillantani a réseken, hátha megtudom, hogy hol vagyunk. Mohón kíváncsiskodtam erre is, arra is, de csak fegyveres német katonákat, szögesdrót kerítést és barakkok hosszú sorát véltem felfedezni. Mégis megörvendtem, mert arra gondoltam, hogy ennél az utazásnál már biztosan nem lehet rosszabb! Hála istennek! Végre-valahára megérkeztünk! Ez szinte kibírhatatlan volt. Egy-két napi eledelt hozhattunk csak magunkkal, és már több napja úton voltunk. Ha előre tudom, hogy ilyen hosszú az út, akkor nem eszem az ételből, hogy több jusson a gyermekeknek és a feleségemnek. A négyéves, legkisebb lányom nagyon sokat sírt. Didergett, éhezett, kimerült volt. Akkora volt a zsúfoltság, hogy le sem fektethettem, nehogy agyontapossák. Felvettem az ölembe, betakartam a kabátommal, magához ölelte unikornisát, de újra és újra felsírt. Egy idő után már sírni sem volt ereje, szemei megüvegesedtek, és én attól rettegtem, hogy végzetesen ki fog száradni. A három nagyobb gyermekem is nehezen viselte a megpróbáltatást. Fintorogtak az irtózatos ürülékszagtól, de mi rájuk mordultunk, hogy fejezzék be, mert viselkedni a marhavagonokban is tudni kell.


 Nos, ezért megváltásnak éreztük, amikor a vonat sisteregve és fújtatva megállt. Félrehúzták az ajtókat, és hirtelen szemünkbe áradt a világ világossága. De micsoda világé! SS-katonák ordítottak le bennünket mellbevágó hangnemben. Meggémberedett tagjainkat alig tudtuk mozgatni, de még egymáshoz sem mertünk szólni, olyan félelmetesen üvöltöttek és sürgettek bennünket hosszú sorban a sínek mellett tovább. Néhány magasabb rangú tiszt elébe dirigáltak, akik ránk mutatva irányítottak: a jó erőben levő férfiak egyik irányba, az idősebb férfiak, asszonyok, anyák, gyermekek másik irányba. Bennünket is szétválasztottak. Még annyi időm sem volt, hogy magamhoz szorítsam őket, máris rikácsolva taszították fel őket egy teherautóra. Az unikornis beleesett a sárba, és én magam elé képzeltem a kislányom síró arcát és azt, ahogyan az édesanyja és a testvérei megpróbálják megvigasztalni. Miközben ott álltam néhány száz sorstársammal, mégis magányosan, valami nyomasztóan nehéz szag telepedett ránk. Az orrfacsaró bűz nagyon szokatlan volt, de mintha hasonlított volna valamire. Talán arra, amikor az egyetemi laboratóriumban megfogtam véletlenül egy tűzforró fémdarabot, és kezem bőrének égett szaga összekeveredett az átható kemikáliák bűzével, de ez most még annál is töményebb és émelyítőbb volt. Ó, Istenem, vajon mikor fogom ismét látni szeretteimet?


Második változat. A buszunk fékez. Kinézek az ablakon, és felismerem azt, amit már annyiszor láthattam képeken. Ott a tornyos kapu és az alatta áthaladó sínpár. Látogatók százai tolonganak alatta, mi is kiszállunk, mert bennünket is hajt a kíváncsiság. Megdöbbenünk a koncentrációs láger hatalmasságán, hiszen a képek nem képesek a méreteket hűen tükrözni. A vége a ködbe vész, és nekünk 20 percet kell gyalogolni, hogy eljussunk az egyik sarkába, majd újabb húsz percet, hogy visszatérjünk, és további fél órába telik, mire elbaktatunk a krematóriumok romjaihoz is. Ez aztán tényleg nagyipar! Hát ide érkeztek szerelvények százai, mindenik emberek ezreit hozva magával! Hát itt vált „sorstalanná” milliónál is több élő és érző ember! Felfoghatatlan, érthetetlen, mi mégis a saját nyomorúságunkon kezdünk nyafogni, mert elfáradunk a sok kutyagolástól, ráadásul a véget nem érő zuhétól is alaposan elázunk. Ránézek az unikornisát szorongató, elfáradt kislányomra, magamhoz ölelem, és felveszem a nyakamba. Szólok néhány biztató szót a nagyobbaknak is, megfogom a feleségem kezét, és szabadon sétálunk ki a haláltáborból az életbe.


 Kicsit olyan érzés volt eltávozni a lágerből, mintha egy rémálomból ocsúdtam volna fel. De amíg ez nekünk csak egy utazás volt, addig a szerencsétlenül járt embereknek a végső utazást jelentette. A haláltáborok emlékeztetők a szörnyűségek utáni nemzedékeknek. Mindenkinek meg kellene ezeket látogatni, mert akkor talán egy ideig ritkábban siránkoznánk elkényelmesedett életünk kicsinységein. De kár, hogy csak egy ideig. Mert az emberben ott lapul az esendőség, és nem tanul a múltból. Sajnos a zsidó népirtás sem egyedi eset a világtörténelemben. Az, hogy milyen sötétség rejlik az emberi lélek legmélyén, számomra ugyanúgy felfoghatatlan, mint az, hogy Auschwitzot meg lehet ismerni, de megérteni soha. 

Veress Zsombor