Az átmenet rendetlensége itt és most

Ördöngös regény, a fülszöveg szerint „képtelenül valóságos korrajz a közelmúltunkról, jelenünkről és egy elrejtett jövőről”.

Térey Jánosról többet kellene tudnunk, az átlagolvasóknak, sőt a színházlátogatóknak is. A múlt évi tavaszi könyvfesztiválon keltette fel figyelmemet verses regénye, az Átkelés Budapesten és jó néhány verskötete. 1970-ben született Debrecenben, 1991-től jelennek meg művei, elsősorban versek, 2001-ben első verses regénye, a Paulus, aztán sorban versek és regények, novellák, két színdarabját a budapesti Radnóti Színház játszotta. Most pedig decemberben A Legkisebb Jégkorszak, „verses epikájának összegző alkotása”.

A 600 oldalt meghaladó kötet öt könyvből áll, a fejezetek bevezetőjeként tartalom ismertet az eseményekkel.

A főszereplővel, Mátrai Ágoston izlandi magyar konzullal már előző írásaiban is találkoztunk, hasonlóan a többi szereplővel a színpadi változatokban, amelyekben ő és környezete jelenik meg. Talán az sem mindennapi írói elképzelés, amint szereplőit áthozza előző könyveiből. Olyan társadalmi környezetből jönnek, amellyel eddig keveset foglalkozott a kortárs irodalom. Ő a felső középosztály képviselője, budai polgár, meglehetős jólétben, számára érthető, elfogadható világban él, nem buzgólkodik, nem keresi a helyét, a felemelkedését, az uralkodó pártban kapcsolatokat sem. Elég neki képzettségének, külügyi beosztásának megfelelően korrekt módon teljesíteni. Lefoglalják saját dolgai, sok utazása, ismerkedései áthelyezései során. A szerző ügyes vágással a regnáló miniszterelnök portréját is megrajzolja. Pl. …megfelel a karizmatikus vezér/ A magyar széplélek számára oly kedves – képének. Annyiban is, hogy vadzseni, és hagyományosan/ szociopata elnök, hívek hátán gázoló… Nem érez bánást, szégyent, empátiát… és egyidejűleg sima modorú és spontán fickó. (Kedves karikírozó szemléltetés.)

Mátrai Ágoston állomáshelyét, az izlandi követséget a kimondhatatlan nevű vulkán kitörése elhagyni kényszeríti. Még jóval azelőtt Bill Clintonba botlik egy hot dogos bódé mellett, ám ő tudta, hogy „négy-órányi repülőútra New Yorktól” az elnöknek ez volt kedves hot dog-bódés kirándulóhelye. Eléggé kedvező indítás, az államok akkori gazdagságát idézi, a régi jó világot, közben a Metallica zenéje szivárog egy autóból. Aztán futhat több szálon a történet. Ki mindenkivel találkozik M. Ágoston, amint a vulkánkitörés okozta káoszban titkárával, Pispekkel csomagol, de nyugodtan sétálgat is a reykjavíki utcán. 

Mindez 2019-ben történik, tulajdonképpen jövőkép is, ahogy a természet dühöngő erői megzavarják a viszonylag nyugodt európai életet. Híreket kap Pestről, ahol havazik, felesége koncertre készül, Bartókot játszanak, a hegedűversenyt. Sorok Bartókról, majd roppant aktuális megállapítás a vulkán porzuhataga közepette. „…Az átmenet mindig a rendtől/ Történik a rendetlenségbe…. Mostanáig ős rendetlenségből/ Új rendetlenségbe halad minden,/ Az egytől egyig elhibázott földi törekvések/ És maga a természet is.” 

Arra gondolok, ilyenkor az olvasó megáll az olvasásban. József Attila jut eszünkbe, aki a legszebb sorokat írta a Rendről, azt kívánta, azt érezte mindenhatónak, szabadságban a Rendet. A megállásokkal visszatérünk, újraolvasunk sorokat.

Mindezek után felbolydul Szicília. Egy áprilisi reggel megnyitja torkát az Etna. Ötezer méter magasba csapnak a gáz- és hamufelhők. „Az Etna kitört, tűzszőnyeggel terítve szét/ Az olajfás ébredező rétekre, hamarosan/ A villákkal teleszórt lejtőkre.” Alma, budapesti ügyvédnő cataniai hotelben ébredve hallja a vészjeleket, kitört az Etna, mindenki meneküljön. A televízió képernyőjén megjelenik a „höm-pölygő, narancsszínű láva”. Almának is menekülnie kell, kilométeres sorok a reptéren, valahogy felkerül a berlini gépre.

Otthon vannak végre, Mátrai és Alma is.

A Legkisebb Jégkorszak első őszén még minden csendes. Megismerkedünk Kőnig Attilával, az íróval és a Svábheggyel egy havas napon. Szórakoztató fejezet következik, amikor Kőnig a Svábhegyen, valahol az erdőben, eljut a valahai Zerkovitz-majorba, úgy hallotta, egy anarchista kolónia él ott, egy erdei lakban, magányos épületben, rendszerváltás korabeli állapotban. Itt találkozik Tompa Henrikkel, régi ismerősével, híres kritikusi karrierjéről lecsúszott viskólakóval. Hosszú, érdemleges beszélgetés Tompa Henrikkel, akiről megtudjuk, hogy nem hajléktalan, hanem „foglaló”, a lakásmaffia áldozata. Amikor az elszenvedett csalástól idegbeteg, rokkantnyugdíjas lett, rábukkant erre a házra, és társai is akadtak, immár a „kom-munában”. Egyébként erdélyi, minden rokona ott él vagy halott. 

A könyv egyik legbizarrabb, legérdekesebb fejezetét olvashatjuk Henrik történetében. 

A többit nem bízhatom az olvasó képzeletére, mert remek leírások következnek a jégkorszak bekövetkezéséről, amikor lassan minden kihűl…

Közben beillesztett rigmusokkal, komikus drámai párbeszédekkel szórakoztat az író, a pásztorok és fundamentalisták párbeszéde a Terrorbetlehem című verssorokban különös történet. 

Aktuális belpolitikai kérdések is sorra kerülnek, például: „Székeljen Budán a Parlament?” vagy „Kutatóreaktor Csillebércen”. 

Az Epilógus a Legkisebb Jégkorszak történéseit összegzi.

Izgalmasan vonzó olvasmányt ígér az olvasónak Térey János könyve, amellett szórakoztató, a közélet zűrzavaraira kiterjedő költői képekkel, angol szövegekkel, sok szereplővel, versekkel. Magával ragadó szöveg, Izlandtól Budapestig, Csillebérctől a Svábhegyig elfelejtett helyszínek megelevenítésével. Hatalmas út, csodálatos város, amely számtalanszor romokból nőtt újjá. Egyben nyelvi bravúr, ironikus, költői és nemesen komoly szöveg, számos stílus variációja. Végül nagyon fontos megjegyeznem, hogy a rövid sorokba, nagyobb sorközökkel tördelt verses forma rendkívül könnyen olvashatóvá teszi a szöveget, nem kínlódunk hosszú körmondatokkal, sűrűn zárt sorokkal.

Egészében világlátó, jelent ábrázoló, a jövőbe néző könyv, szerintem az év könyve.