Hétköznapi történet
Nándor arcán ritka vendég volt az öröm. Kamaszkori ismerősöm tinédzserként leginkább egy gondosan elfüggönyözött ablakra emlékeztetett, ami mögött meg-
fejthetetlen történések váltották egymást. A nyári szünidő közeledtével mintha még jobban elzárkózott volna a külvilágtól ez az alacsony, szeplős fiú, mintha sértette volna a szemét és egész lényét az iskoláskörökben annyira várt szabadság fénye.
Sok év elteltével, tavalyelőtt egy közös vonatúton találkoztunk. Nehezen ismertem meg, annyira megváltozott. Egykor rövid haja könnyed hullámokban szaladt végig a nyakán, az egyéniségéhez szinte hozzánőtt kockás ing helyett pedig laza pólót viselt. Bal csuklóján egy tetovált V betű kéklett. Észrevette, hogy nem tudom levenni róla a szemem.
– A kislányom nevének a kezdőbetűje – adta tudtomra a világ legtermészetesebb hangján. – Vivien négy éve született egy nagyon nehéz várandósság után. A párom iszonyatosan megküzdött érte, a legnagyobb harcot azonban a szülőszobában vívták ketten a kicsivel. Ezért is adtuk neki ezt a nevet, mert – bár császármetszéssel kellett világra segíteni – egészségesen érkezett, tehát győzött, az édesanyjával együtt. Június elsején lettem apa. Az volt életem első igazán szép gyermeknapja.
– A korábbiak között egy sem akadt? – bukott ki belőlem a kérdés. Nem sokat tudtam ennek a jóképű, vagány férfivá érett ismerősnek a tizenéveiről, az elkövetkező fél órában pedig nem győztem csodálkozni, mennyire könnyedén idézi fel mindazt, amiről annak idején senkinek sem beszélt.
– A gyermek- és a serdülőkoromat ketten tették egy horrorfilmhez hasonlóvá: az apám és a féltestvérem. Anyám, szerencsétlen, csak „statiszta” volt minden jelenetnél. Az öreg, mármint apám, mióta ismertem, ivott, ez volt az egyetlen öröme. Igaz, hogy rengeteget dolgozott a gyárban (Nándor azt is megemlítette, hogy melyikben, de utólag megígértem neki, hogy ezt a részletet kihagyom), onnan azonban sosem jött egyenesen haza. Anyám nemegyszer küldött engem érte a lakásunktól negyedórára lévő kocsmába. Nem tudom, mi volt szegénynek a fejében, hogy este 10 után a részeg emberek közé delegálja a kisebbik fiát, de hát a bátyámra nem számíthatott, annak minden elment a füle mellett. Sokszor épp csak elkészültem a házi feladatokkal, és indulhattam is „apavadászatra”. Nem mindig találtam meg a törzshelyén, volt, amikor egy másik bárban múlatta az időt, és sokszor női társasága is volt. A fizetése jó részét el is szórta az útjába akadó „hölgyekre”, ezért otthon állandóan „állt a bál”.
– Amikor utánamentél, általában hazament veled?
– Igen, mert szégyellt ellenkezni a többi vendég előtt. De az úton azért jól kitombolta magát, nyakleves és hátba ütés is járt a közbenjárásomért, volt, hogy fenéken is rúgott. A fizikai fájdalom azonban sosem ért fel azzal, amit legbelül éreztem. Otthon persze folytatódott a „fesztivál”, csak akkor már nem én voltam a célpont, hanem anyám. Sajnáltam, de haragudtam is rá, amiért újra meg újra kitett apám agresszivitásának, úgyhogy meg sem próbáltam megvédeni. Becsuktam magam mögött a szobám ajtaját, feltettem a „fülest”, és hagytam, hogy a kedvenc Edda-dalom elvigyen magával egy másik, jobb világba.
– Azt mondtad, a féltestvéred is megnehezítette az életed – szólaltam meg újra.
– Jaj, igen – rajzolódott ironikus mosoly beszélgetőtársam arcára. – Ő anyám első házasságából született. Állítólag aranyos kisgyermek volt, a szülei válása azonban nagyon megviselte, azután kezdett elvadulni. Nem örült anyám új kapcsolatának, a nevelőapjával azonban sosem mert kikezdeni. Velem annál inkább. Reggelenként legtöbbször csak ketten voltunk, mert anyám is korán ment munkába, és gyakran ébredtem a bátyám ütlegelésére. Mindig azzal fenyegetett, hogy ha elárulom a szüleimnek, hogy bántott, következő alkalommal még többet kapok. Elhittem neki, úgyhogy hallgattam. De annyi gyűlölet gyűlt fel bennem azokban az években az emberek iránt, hogy mindenkitől elzárkóztam. Igen, úgy értettem, ahogy mondtam – nézett rám Nándor jelentőségteljesen –, nemcsak a féltestvéremre haragudtam, hanem mindenre és mindenkire, aki a környezetemben élt és mozgott.
– Hogyan sikerült kijutnod ebből az állapotból? – kérdeztem egészen halkan.
– Mindig tudtam, hogy számomra az egyetlen menekülési útvonal a tanulás. Lehet, hogy furcsán hangzik, de az otthoni zűrzavarban igazi mentsvárat jelentettek nekem a könyvek és az iskolai tananyag. Talán azért, mert az új ismeretek elsajátításával érezhettem, hogy jó irányba mozdul az életem. A tanáraim megbecsültek, az osztályfőnökömtől pedig több szeretetet kaptam a négy líceumi év alatt, mint a szüleimtől közel két évtizeden át. A sikeres érettségi után a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem Bölcsészkarára felvételiztem. Az elsők között jutottam be, így a bentlakási helyem is biztosítva volt. Attól kezdve 180 fokos fordulatot vett számomra a világ. Ez a város az első perctől befogadott, és meg is gyógyított. Itt ismertem meg a páromat is, aki most a második gyermekünket várja, egy kisfiút.
Mielőtt elköszöntünk volna, azt is megtudtam, hogy Nándor most is Kolozsváron él a családjával, és csak munkaügyi kötelezettségek miatt jön néha Vásárhelyre. Nem köti semmi a szülővárosához, hiszen az édesanyja már nem él, az apjával és a féltestvérével pedig nem tartja a kapcsolatot.
Amikor néhány nappal az idei gyermeknap előtt eszembe jutott a története, ráköszöntem a virtuális térben, és az engedélyét kértem, hogy másokkal is megoszthassam mindazt, amit azon a vonatúton elmesélt. Némi tétovázás után igent mondott, mindössze annyit kért, hogy ne írjam ki a családnevét. Hálás voltam és vagyok neki a nyitottságáért. Olyan ez, mint amikor egy hosszú időn át elrejtett ablak egyszer csak feltárja a mögötte rejlő szépségeket.
