Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
Meddig cipelhetők a gyermekkori sérelmek, amelyeket egy szülő hiánya okoz? Elvárhat-e bármit is egy édesapa a felnőtté váló egykori kisfiútól, ha éppen akkor lépett ki (le) az életéből, amikor gyermekének a legnagyobb szüksége lett volna rá? A marosvásárhelyi Ariel Ifjúsági és Gyermekszínház legújabb, 14 éven felüli nézőknek szóló előadása, az Atya, fiú… ezekre a kérdésekre (is) választ adhat a tinédzser befogadónak, aki az első pillanattól a színészi játék részese lesz.
A kamaszlelkeket megmozgató kétszereplős produkció december 13-i, péntek déli bemutatója előtt a szerzővel, Eck Attila magyarországi dramaturggal, drámapedagógussal és Gyevi-Bíró Eszterrel, az Atya, fiú… rendezőjével, látványtervezőjével, a budapesti Kolibri Színház színházi nevelési koordinátorával beszélgettünk.
– Hogyan született meg az első Atya, fiú… előadás, amelynek célközönsége a magyarországi kamasztársadalom volt?
Eck Attila: – Mindig beszélünk Eszterrel arról, hogy mi az, ami minket éppen inspirál, és nekem volt egy ötletem, ami egy irodalmi alapanyagból indult volna ki, ebből Eszter írt egy szinopszist, amit átadott nekem, azt én elkezdtem továbbfejleszteni, és végül egy nagyon intenzív írói befejező szakasz zárta le a folyamatot, a darab azonban a próbák alatt is alakult. Eredetileg a Váci Dunakanyar Színház számára készült a produkció még 2019-ben.
Gyevi-Bíró Eszter: – Sok előadás ment le Budapesten és környékén, de most egy teljesen más adaptációval találkoznak a nézők. A szöveg is nagymértékben változott, például ami helyileg túlságosan Magyarországhoz kötődött, azt átírtuk, így a Balaton-part helyett a Víkendtelepről lesz szó egy adott pillanatban, Az alapállapot azonban – az, hogy hogyan viszonyulunk a szülőhöz, mi az, amit mintaként átveszünk, mi az, amit megtagadunk, és mi az, amit akaratunk ellenére, önkéntelenül másolunk – megmaradt. Ezt a problémakört az önálló életüket elkezdő fiatalok kapcsán mindenképpen érdemesnek találtuk körbejárni. Két nagyszerű művésszel dolgoztunk, Szabó Dániellel és Bonczidai Dezsővel, akiknek nagyon köszönöm, hogy a színházzal, illetve a Művészeti Egyetemmel kapcsolatos egyéb munkájuk mellett ilyen csodálatosan jelen voltak ebben a folyamatban.
– Mi hívta életre a marosvásárhelyi Atya, fiút…?
Gy.-B. E.: – Váratlanul jött az életembe a felkérés másfél-két évvel ezelőtt, hogy itt, Marosvásárhelyen állítsak színpadra egy színházi nevelési előadást. Ennek a műfajnak a sajátossága, hogy a produkció különböző pontjain kifordul a színész a néző felé, és megkérdezi a gondolatait a látottakkal kapcsolatban. A fiatal hallgatóság akár tanácsokat is adhat a szereplőnek, és ezzel bizonyos szinten befolyásolja az előadás menetét. Így minden előadás más, hiszen a jelen levő fiataloknak a megnyilatkozása kerül bele a nagy közös élménybe. Azt hiszem, hogy ez a „közös élmény” a legfontosabb hívószó. Egy ilyen előadást mindig egyszerre egy osztálynak érdemes bemutatni, hogy az osztályközösség biztonságot adjon a fiatalnak ahhoz, hogy nyugodtan tudja képviselni a gondolatait, illetve az érzéseit, amelyekről mindig nehezebb beszélni.
– Mikor kezdődött, és milyen volt az itteni próbafolyamat?
– November közepe táján vágtunk bele a közös munkába az Ariel társulatával, én Vásárhely és Budapest között pendliztem. Javarészt három napot voltam itt egy héten, rendszerint keddtől csütörtökig. Nagyon tempósan kellett haladni, mert összesen mindössze 14-15 próbanapunk volt.
– Mi volt a koncepció a produkció látványvilágának kialakításában?
– Egy olyan srácról van szó a darabban, aki pszichológusnak tanul, és nemsokára végez az egyetemen – azt nem határoztuk meg, hogy hol, illetve nevet sem adtunk neki, sem az apának, hogy ez ne legyen gátló tényező –, és nagyon fontosak neki a könyvek. Ezért az egész látványvilágot egy könyvdizájnos háttérre álmodtam meg. Az Ariel csapata hatalmas segítséget nyújtott ebben, eszméletlen munka folyt a kicsi műhelyben, hogy ez a rendkívül részletgazdag világ megszülethessen.
– Tantermi előadásról lévén szó, iskolákba is utaztatható lesz az Atya, fiú…?
– Eredetileg ez volt a célunk, de elképzelhető, hogy most egyelőre itt, az Ariel stúdióban kerül sor az előadásokra.
– Meglátásotok szerint változott-e valamilyen módon az utóbbi években a tinédzser közönség mint befogadó?
E. A.: – Úgy gondolom, hogy mindössze a témák változnak, a „gyerekanyag” ugyanaz marad. Ahogy a mindenkori pedagógusnak és színházi gondolkodónak, nekünk is résen kell lennünk, figyelnünk kell arra a korosztályra, amelyhez őszintén akarunk szólni.
Gy.-B. E.: – Persze, a digitális világ bekúszása a fiatalok életébe, az erre adott reakcióik, az, hogy a telefon állandóan a kezükben van, kellemetlen, de mindenképpen megtörténik, úgyhogy inkább ezzel együtt „ússzunk”, mint ellene. Próbáljuk úgy megmutatni ennek az egésznek a visszásságait, hogy az közös ügyünk legyen, és ne a felnőtt mondja meg a gyereknek a frankót. De mindettől elvonatkoztatva, vajon az első szerelemmel való találkozás nem ugyanolyan probléma-e egy átlagos gyereknek 2024-ben, mint 1924-ben? Vagy a lányoknál a nemet mondás művészete, az, hogy „én akarok veled buliba menni, szeretném, ha megfognád a kezem, azt is szeretném, hogy lassúzzunk, de nem akarom, hogy ennél tovább menjél”? Ez is ugyanannyira érvényes volt 1960-ban, mint most. A probléma tehát ugyanaz, csak az artikuláció, a keretek változtak, és ezeket a kereteket kell nekünk mindig kortársítani, újragondolni.
E. A.: – Vannak ilyen archetipikus problémák, és a keretrendszer igazából azt mutatja meg, hogy lehet-e egyáltalán ilyenekről beszélni. Egyre több dologról tudunk és lehet és kell is beszélni. Például minden nemzedéknek problémája volt az előtte lévővel, mindenki balhézott az apjával meg az anyjával, és az, hogy most más rétegeit érinthetjük a témának, mint korábban, a társadalom fejlődéséből adódik.
– A szülő–gyerek kapcsolatot illetően milyen különbségeket tapasztaltatok mondjuk egy pesti vagy egy vidéki kamasz esetében?
Gy.-B. E.: – Én Atival együtt Kárpátalján is dolgozom tinédzsereknek szóló előadásokban, és úgy látom, hogy az az erősebb kommunikációban megnyilvánuló tisztelet, úgy is mondhatnám, hogy távolság, ami szülő és gyermek, pláne nagyszülő és gyermek között megvan, ott valóban érvényesebb, mint Budapesten, ahol megengedőbb, lazább a kommunikáció, kevesebb a tabu. Ez szerintem alapvetően jobb a gyereknek, ha viszont mindent megengednek neki a tévesen értelmezett liberális nevelés szellemében, és semmi sem tabu, az már nem jó, az nem nevelés.
– A serdülők digitális kultúrájához visszatérve, hogyan lehet egy színházi előadás szövegével, illetve magával a játékkal elterelni a fiatal figyelmét a telefonról, ami ott van a zsebében, hogy titokban ne azt nyomogassa a produkció alatt?
E. A.: – Mindannyiunk életében ott van a telefonozás mint pótcselekvés. De abban a pillanatban, amikor egy olyan anyag szólal meg, ami érvényes, nem nézi hülyének, hanem partnerként kezeli a közönséget, őszintén tesz fel neki komoly kérdéseket, ez megszűnik. Ezért is gondolom úgy, hogy egy gyerek- vagy ifjúsági előadást színpadra állítani az egyik legnemesebb és legnehezebb munka.
Gy.-B. E.: – Nem versenyezni kell a digitális világgal, hanem önmagában egésznek tekinteni a színházat, mert az „itt és most”-nak az ereje egyre nagyobb. A fiatalok most már digitális platformokon léteznek, ahol „vagyok is, meg nem is, a saját valómmal nem létezem”, de amikor a színház egyszer csak megérezteti a kamasszal, hogy „figyelj, barátom, ez most itt történik veled, és neked jogod, illetve tulajdonképpen kötelességed is befolyásolni a történteket”, minden megváltozik.
E.A.: – A jelenlevőségnek, annak, hogy abban a térben, amelyben a játék végbemegy, közösen használjuk el azt a darabka életidőt, van ereje, és ez hat a nézőre.
Gy.-B. E.: – Mi nem tetetjük le a fiatallal a telefont, de amikor ott van a darab teremtette közegben, a mostani előadás esetében a fiú szobájában, akkor hogy kezdje el a mobilját babrálni?
E. A.: – Amikor abban a szakrális térben, ami a színház, elindul egy érvényes játék, ami tényleg meg akarja szólítani a közönséget, egyszerre hasznos és szórakoztató, működni fog ez az egész, és a színház egy átmeneti rituálévá tud válni, amelynek mindannyian a részesei vagyunk.
Az Atya, fiú… premierjén a marosvásárhelyi Mihai Eminescu Pedagógiai Líceum egyik tizenkettedik osztálya vett részt. A főként lányokból álló csapatot a tulajdonképpeni előadás előtt a darab drámatanára, az Ariel színház irodalmi titkára, Fehér Csaba vonta be egy közös játékba, amelynek során azt találgathatták, hogy ki készül beköltözni a könyveket, képregényeket, számítógépes játékokat, egy burger kinges papírkoronát, egy Bibliát és egy gyerekkori fotót is rejtő dobozokkal teli térbe. Ezután önmagukat pozicionálhatták a nézők, aszerint, hogy konfliktuskerülőnek tartják-e magukat vagy inkább „beleállnak” az ilyen helyzetekbe, illetve megbocsátók vagy haragtartók-e. A következő körben arra válaszolhattak, hogy szerintük mit gondolhat egy hatéves gyerek a felnőttekről, ezzel pedig be is léptek a darab cselekményébe, a huszonéves fiút alakító Szabó Dániel ugyanis a diákok gondolatait ismételve indította a játékot, amely az önállósodás útjára lépett egykori kisfiú és a 16 év távollét után visszatérő apa képzeletbeli találkozása volt. Zseniálisan feszült egymásnak a két karakter, majd miután az apát játszó Bonczidai Dezső felfedte a látogatása indítékaként hozott titokzatos levél tartalmát – egy kórházi értesítés a szülő elhunytáról –, újra a nézőkön volt a sor, hogy gondolataikkal közelebb hozzák egymáshoz az apát és a fiút. Eck Attila és Gyevi-Bíró Eszter szavai beigazolódtak, senki sem lesett bele mindegyre a telefonjába a hol nevettető, hol torokszorító játék alatt, ahogy az előadás utáni drámafoglalkozáson sem, amikor Fehér Csaba irányításával értelmezték a látottakat, majd tanácsokat is adtak a főszereplőnek egy boldogabb élethez.