2024. july 6., Saturday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Nemrég írtunk arról, hogy Nagy Attila hatvanadik születésnapjára, mintegy szülinapi ajándékként, elkészült a marosvásárhelyi költő tizedik, ezúttal gyűjteményes kötete.

E heti összeállításunkat André Kertész fotóival illusztráltuk


Nemrég írtunk arról, hogy Nagy Attila hatvanadik születésnapjára, mintegy szülinapi ajándékként, elkészült a marosvásárhelyi költő tizedik, ezúttal gyűjteményes kötete. Az Aszú alkonyat című, kivételesen szép küllemű kötetet az ősszel a G. Caféban a Látó Irodalmi Játékok keretében ismertette Kovács András Ferenc, a csíkszeredai Pallas-Akadémia által megjelentetett kiadvány kiadói bemutatójára pedig a nemrég véget ért 20. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásáron került sor a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház protokolltermében.

A könyvet – amely Nagy Attila hét kötetének válogatott verseit tartalmazza – ezúttal annak szerkesztője, Sarány István mutatta be a szépszámú közönségnek.

– A költő szerette volna, ha hatvanadik születésnapjára elkészül a kötet, és aggódott, hogy sikerül-e időben kiadni. Dolgoztunk már együtt, igyekeztünk tartani a határidőt, és éppen a születésnapján adhattam át neki az első példányokat. Öröme láttán meggyőződtem róla, hogy kedves ajándéknak bizonyult. A könyv nemcsak tartalmilag, hanem esztétikai szempontból is élmény, hiszen ma már nem elegendő tartalmas olvasnivalót kiadni, az igényes kötéssel, nyomással, tervezéssel is foglalkozni kell – mondta a szerkesztő, majd a kötetnek és szerzőjének ismertetéséből idézett: „Nagy Attila alázatot Székely Jánostól tanult, a szenvedést, fájdalmat betegei révén ismerte meg, orvosi tanulmányai és működése szakmai szigorúságra szoktatták, s mindezek révén találta meg költői énjét. Műveit a nyelvi lelemény, a mívesség és a mély gondolatiság jellemzi, olvasásuk esztétikai élményt nyújt és elgondolkodtat. A gyűjteményes kötet a szerző 2014 szeptemberében ünnepelt 60. születésnapjára jelent meg. Versei gondolati kalandot nyújtanak, de számon tartandó lírája úgy is, mint nyelvi-poétikai teljesítmény. Versbe szedve című soraiban így fogalmazza meg vers és élet megfeleltetésének általános tételét: »Mindössze néhány vers az életem«. A kötetbe 193 verset válogatott a szerző és a szerkesztő, e verseket ciklusokba szervezte, a ciklusok címei pedig utalnak azokra a kötetekre, amelyekben először napvilágot láttak ezek a lírai csemegék”. Sarány Istvánnak a kötettel, költészettel, élettel, múló idővel, orvosi hivatással kapcsolatos kérdéseire pedig Nagy Attila válaszolt.

– Mit fed a cím? Kákonyi Csillának több kiállítás-megnyitóján részt vettem, és régóta szerettem volna az Adagio című festményt egyik könyvem borítójának. Érett, szép, színes szinesztézia a festmény is, a cím is. Alkonyat ugyan, de mégis az életről szól. Elértem már abba a korba – amit ugyan még nem érzek –, hogy eljussak ehhez a festményhez, borítóhoz. A kötet nagyon szép lett. Az, ahogyan a 193 verset ciklusokra osztom, nem újdonság, Szőcs Géza és Király László is ilyen módszer szerint szerkesztett. Hozzájuk hasonlóan kirostáltam, majd sorrendbe szedtem a korábbi kötetek verseit. Van a könyvben egyfajta felfutás, életigenlés.

Székely Jánosra visszatérve, nagyon sajnálom, hogy nem mutathatom meg neki a kötetet. Sokszor szidott le az akkori verseim miatt, és igaza volt. Ami pedig az orvosi hivatást, valamint az én nyolcvanas évekbeli, Moldvába való szakmai száműzetésemet illeti, annyit mondhatok: még a betegágy mellett sem lehet megtanulni a szenvedést. És, noha most ellentmondok magamnak, ott kétszeresen is meg lehet tanulni azt: mert a beteg szenvedése mellett manapság a betegnek az orvosi társadalom által történő megalázását is láthatjuk. Azt, amikor egy súlyosan beteg embert lelkileg is porig aláznak. Orvos vagyok, de nekem van az egyik legrosszabb véleményem az orvosokról.

Ami pedig az én életemet illeti, korán kezdtem verseket írni, de verstechnikai érésről csak később beszélhetünk. Tizenhárom éves koromban nagyon felbolygatott József Attila költészete, az egyetemi évek alatt is végig írtam, de a tematikám miatt nem közöltek. Az első nagyon nagy csapások Moldvában értek. Az addigi marosvásárhelyi polgári világ egyfajta biztonságot nyújtott. Elit értelmiségi létre készített fel, és nem a pofonokra. Amelyekből hatalmasakat kaptam, miután Râşcára kerültem körorvosnak. De ezt soha nem bántam meg, ahogyan azt sem, hogy orvosit végeztem. Annak idején felnőtt itt egy nagyon tehetséges és rendkívül szerencsétlen generáció – a Sütő István, Boér Géza generációja, amelynek tagjai közül a rendszer miatt sokan elpusztultak. Nagyon nagy költők voltak közöttük, akiket érdemes lenne újra beemelni a köztudatba. Minőségi versek, adaptált avantgárd jellemezte őket. De minden negatív élmény előbb-utóbb pozitívvá válik, néhány év után a nehézségek eltűnnek az emlékezetből. Az én pozitív élményeim elsősorban az utazásaimból fakadnak. Ami pedig a fegyelmezettséget versus költői szabadságot illeti, nekem általában akkor kattannak be a sorok, amikor nagyon fáradt vagyok. Verset írni fegyelmet is jelent, egyfajta feszességet. A szonett nagyszerű forma erre: hatalmas szabadságra lelhetünk a forma alkotta kereteken belül – mondta a költő, aki elárulta: van még a fiókban pár kötetnyi verse és pár kisesszéje, Sarány István pedig mintegy zárásként hozzátette: noha születésnapra készült, mégis olyan ajándék ez a kötet, amelyet nem Nagy Attila kapott, hanem ő adott a közönségnek, utókornak egyaránt.

 

 

Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató