Arany János – törékeny testalkat, zseniális alkotói tehetség

Betegség, gyógyulás, gyógyítás a magyar irodalomban (9.)

„Ha az Ezeregyéjszaka dzsinnjei egy nap felkapnák Magyarorországot, és elvinnék távolabbi egekbe, úgyhogy a helyén nem maradna semmi más, csak Arany János tizenkét kötete, ezekből a mágikus könyvekből ki lehetne olvasni a magyarság eidoszát. […] Arany János és a magyar nyelv valahogy ugyanazt jelentik. […] Minden szál hozzá vezetett, és minden szál tőle vezet, a magyar szellemi életnek ő a sugárzási központja.” (Szerb Antal)

A nemzet hiteles és plasztikus önarcképe 

A múlt homályába vesző nemesi származás ellenére szegénységben, idős szülők (Arany György és Megyeri Sára) utolsó gyermekeként, törékeny testalkattal és zseniális alkotói tehetséggel látott napvilágot Petőfi majdani barátja, „lelkéből lelkedzett imádott Jankója”, Arany János (Nagyszalonta, 1817. március 2. – Budapest, 1882. október 22.). Arany János százarcú művészete lassú, szerves fejlődés eredményeképpen jött létre. Lírai és főleg epikus költészete magyarságképünk talán leghitelesebb és legalaposabb „történeti realista” tükörképe. Ahogyan a Toldi legszebb tulajdonságai lesznek a Toldi legnagyobb gyötrelmeinek is a forrásai, úgy a magyar ember „emocionális természetű, érzéseinek, bánatának, szeretetének, haragos indulatának s lelkének a rabja, az ész és a józan életszabályok nem uralkodnak rajta. […] A kor bizonyára nem érezte ki Toldiból az intő tendenciát” (Szerb Antal), de a szabadságharc utáni bénult időkben Arany János a magyar Osszián. Lantjának hallgatása és lantja húrjainak minden rezdülése: a lírai versek, a balladák, a szatírák, a töredékek, Toldi szerelme, Buda halála, Shakespeare és Arisztophanész magyarul, irodalmi titkári munkája, minden alkotó megnyilvánulása a nemzet vagyona. Arany a „kizökkent időben” (Hamlet) Kelet és Nyugat között a végzetig viaskodó nemzet hiteles és plasztikus önarcképeit alkotja meg. 

Nélkülözés, betegség, szenvedés 

Mindeközben súlyos, idült betegségek („szárazbetegség” vagy „mellbaj” és epebántalmak) nehezítették Arany János életét, aki a nélkülözést, a betegséget és a szenvedést már születésekor, családjából, saját sorsaként magával hozta. Talán nem „nyaggatta” eleget az orvosokat, vagy az orvosok nem követtek el mindent a gyógyulásáért… elfekélyesedett, gyulladásosos sebekkel a mindennapi élet is nehéz volt tizenkilencedik századi irodalmunk egyik legnagyobb művészének. Ennek fényében mind életművét, mind jellemét még csodálatosabbnak láthatjuk. Annál is inkább, hogy Arany műveiben a betegségről szinte szégyenkezve, szemérmesen szól, vagy keserű öniróniával. Egyik kései töredékes versében például ezt írja: 

„Ó, nátha, nátha! Grippe! / Katarrhusz! Influensz! / Vagy bármi czifra névvel / S alakban megjelensz… / Tegnap mint ma / Hurut, flegma, / Gyilkos asthma, / Emphysema, /Meg rheuma, / Örök théma…” (Elégiák, 1882) 

E töredék témájáról Arany megjegyzi, hogy „méltó okom van megénekelni, mert örökösen fojtogat, s végre is megfojt, mint George Sandot.” Már korábban, 1868-ban így ír: 

„Vagy a tüdő, vagy a máj, / Vagy a szív, de az a táj! / Érzem, szorul, feszül, fáj. / Ettől csappan meg a háj: / Ez mondja majd nekem: állj! / Hanem panaszt ne ejts, száj!” (Áj-váj, 1868)

Lelki rezdülések, testi változások 

Komoly avagy tréfás tárgyú verset ír, lírai vagy elbeszélő költeményt, Arany mindenkor egyaránt remekel a lelki rezdülések és a testi változások ábrázolásában. Emlékszünk a halálra éheztetett cicának, a házi kedvenc nagy tudású, ám zsugori gazdájának és a túlélésre „szakosodott” eszes szolgának csipkelődően humoros történetére (A tudós macskája, 1847). Szánjuk az elvakult hiúsága miatt mindenéből kifosztott Szűcs György uramat (A bajusz, 1854). Most olvassunk bele a költő Barátomhoz (Petőfihez, 1847. szept.) című versébe, amelyben a legszebb írói barátság lelki ébredésének lelkiállapotát ábrázolja: 

 „[…] szívem zsibajjal van tele, 

Vendége jött s avval sok a dolog, 

Minden kis érzelem sürög-forog. 

Bolond szeles nép! lót-fut céltalan, 

S egymásba ütközik minduntalan, 

De nem csoda, a szív vendégsége nagy

S igen kedves neki, mert az te vagy.” (Barátomhoz, 1847. szept.)

Balladáiban, az Ágnes asszonyban (1853), az V. Lászlóban (1853) vagy A walesi bárdokban (1857) Arany a megőrülést és annak körülményeit shakespeare-i drámaisággal és hitelességgel ábrázolja. Megbomlott elmeállapotát látva a házasságtörő és férje meggyilkolásában is cinkosságot vállalt Ágnes asszonynak, a bírák megszánják és hazaengedik börtönéből a lelkiismeret-furdalástól gyötrődő fiatalasszonyt. Mert szörnyű tette emlékével Ágnes élete végéig már csak egyetlen „sürgetős munkáját” végzi „télen-nyáron, szünet nélkül”, „virradattól késő estig a patakban lepedőjét újra mossa”. A viruló, boldog élet visszafordíthatatlan torzulását, a szép életlehetőségek elvesztegetését hajszálpontosan „diagnosztizálja” a költő: 

„Harmat-arca hő napon ég, 

Gyönge térde fagyban kékül.

 Oh! irgalom atyja, ne hagyj el. 

Őszbe fordul a zilált haj, 

Már nem holló, nem is ében, 

Torz-alakú ránc verődik

Szanaszét a sima képen. 

 Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.” (Ágnes asszony, 1853)

V. László halálának oka

Arany balladahősei saját bűnük súlya alatt roppannak össze s veszítik el szellemi-lelki épségüket. A történelmi balladák bűnhődő hőseinek sorsát a költő nem feltétlenül a történelmi tények szerint, inkább a költői igazságszolgáltatás jegyében alakítja. A tizenöt évesen, 1455-ben magyar trónra került V. László (Habsburg Albert utószülött fia) nem őrült meg, miután lefejeztette az ifjú Hunyadi Lászlót (1455. március 16-án), de néhány hónappal később, tizenhét évesen, éppen házasságkötés előtt hirtelen meghalt – a pár évtizedes genetikai vizsgálatok 2016-os eredménye szerint akut B-limfoblasztos leukémiában. Sem Thuróczi János krónikája, sem a Hunyadi László tragédiáját feldolgozó számos szomorújáték és történelmi dráma nem ábrázolja bűnhődő őrültként V. Lászlót. Arany János V. Lászlóját ugyanakkor „belülről” is láthatjuk; Macbethhez hasonlóan őt is álmatlanság bántja és elfojtott bűntudat. A ballada végén pedig, bűn és bűnhődés örvényéből fölsejlik két tényleges következmény: a kisebbik Hunyadi fiút hazamentik cseh földről a Hunyadi és Szilágyi család hívei, V. Lászlót pedig hirtelen elragadja a halál – kusza lelkiállapotán csak így enyhít a „hűs csepp”, „mikép[p] a sír”… 

Dicsőítő vers helyett A walesi bárdok

Történelmi tény, hogy I. Edward angol király heves vérmérsékletű, kegyetlenkedő uralkodó volt. Mondák őrzik Wales 1277-es véres meghódításának és az ötszáz walesi énekmondó kivégeztetésének gyászos történetét. Arany Jánosnak éppen erre a sűrű történelmi és mondabéli anyagra volt szüksége, hogy 1857-ben szikrát kapjon az ihlet, és fellobbantsa a költőben az indulat az alkotó képzeletet. Mint köztudott, Ferenc József Pest-Budára készült látogatóba, a szabadságharc leverése után először, és ekkor a magyar költőket az ünnephez méltó versek írására szólították fel. Arany természetesen nem készített dicsőítő rigmust. Volt más költő, aki vállalkozott a kényszerfeladatra… A walesi bárdokat Arany 1857 nyarán kezdte írni, ám a behódolni képtelen legyőzöttek „vértanúdalát” csak 1861-ben fejezte be, és csak 1863-ban jelentette meg. A walesi bárdok mára bejárta a világot, világszerte szeretik, szavalják, zenét szereznek hozzá, értik. Edwárd király hübrisze: öntelt gőgje és elvakult kegyetlensége éppúgy örök érvényű látlelet az emberről és az embert önmagából kifordító korlátlan hatalomról, mint ahogyan az önfeláldozó hűség, bátorság és hazaszeretet el nem avuló jelképei maradnak a máglyára menő walesi énekesek. 

Kísértetiesen örök téma a Hídavatásé (1778), öngyilkosságba menekvő, felfokozott idegállapotú „hőseivel”. E keretes ballada első alakja egy kártyán nagy tétet vesztő fiú, akinek „vérgyöngy izzad ki homlokán”, és úgy „indul a késő éjszakán” a frissen felavatott Margit hídra. Belesétál a halálba ugrók őrült csoportjába, vagy csak az ő megbomlott idegrendszerének látomásában örvénylik elő a sok keserű, életét eldobó emberalak? A fiú nem szabadulhat attól, amit lát vagy képzel, így követi a halálba ugrókat. Az eltömegesedett társadalom és a pénzvilág áldozatai az ünneptelen hídavatók, akiknek sem a „komoly hit”, sem a „zászlók”, sem a „vidám zenés körmenet” nem nyújt orvosságot. 

Az öreg Toldi sorsa 

A Toldi estéjében (1854), a Hatodik énekben az ősz bajnok hősi viadalt nyer, de hallja, hogy a fiatal udvaroncok gúnyosan beszélnek ifjúkori viselt dolgairól. Haragra lobban, dühében ismét embert öl, és ezek után testi-lelki ereje végleg összeroppan: 

„Bence sajditá, hogy rosszul lesz a dolog,

Látta már előbb, hogy szeme vérben forog,

Látta halántékin hogy’ felduzzadt az ér,

Mint egy kifeszített középszerű kötél.

Most meg, amint látja színe változását,

Kékülő ajkának görcsös vonaglását,

Összerogyó térdét – szalad sebességgel

S megölelve Toldit tartja, ne essék el.” (Toldi estéje, 1854. Hatodik ének.)

A Toldi estéjének nem előzménye, inkább következménye lett a trilógia második része, a Toldi szerelme. Ezt az összegző művét Arany csak 1879-ben fejezte be. A 16-17. századi népkönyvek „szétteregető írásmódját” követve Arany elbeszélése lassú ütemű és terjedelmes, miközben hangneme ironikus, sőt önironikus. A halk szavú, szemérmes „népfi” Arany, kinek sajog a lelke, hogy „a mezőt, az anyatermészet kebelét elhagyta”, „barázda helyébe’ szántván sorokat” (Vásárban, 1877. júl. 9.), voltaképpen a nagy realista regények történeteit meséli. Kései költészete, mint Kemény Zsigmond tragikuma, a kor szinte minden látszó és rejtett problémáját bemutatja – mintegy röntgenezi, átvilágítja. A Toldi szerelme az elfojtott vágyak és szenvedélyek romboló erejét, a látszat és valóság között veszteglő tudat hárításait ábrázolja, és tulajdonképpen nemcsak egyesek sorsát, hanem az egész kiegyezés utáni Magyarország szabadelvűségében eltorzuló világának veszélyeire figyelmeztet. 

„Átfényleni egy örökkévalóságot” 

A Bolond Istók témáját Arany  Petőfivel egyszerre kezdte kidolgozni, de ő maga csak jóval később, 1880-ban folytatta, s végül mégis befejezetlenül hagyta. Ami elkészült Arany Bolond Istókjából, az rendkívül szuggesztív és modern. Az első énekben egy haldokló nagymamát, egy ájult, éppen megszült anyát és egy újszülött csecsemőt „látva” tanúi lehetünk két „tünemény”, két princípium drámai összeütközésének. A „tiszteletes homályban” Élet és Halál csatázik a két nő és a csecsemő fölött. A vita tárgya, hogy ki kit vigyen magával: 

Az Élet „fürge, víg, merő

Hús, vér, egészség; büszke hév szavában, 

Sajátja szépség, szellem, kedv, erő,

Arcán elégséges remény világolt

Átfényleni egy örökkévalóságot.” (Bolond Istók, 1850-1880. Első ének.)

Majd szakaszokon át rajzolja, „szövegbe” metszi a nagy Kaszás alakját. Arany azt is megjeleníti, ahogyan ő, a versíró „kéz, mely mostan is cérnára mért/ Sorokat írkál, rímbe szedve hátul”, iszonyodik az egészség és a pusztulás egymásba áttűnő, egymásból élő összefüggéseinek ábrázolásától: 

„Hidegen állt meg a váz. Gúnymosolyra 

Vonultak volna ajkai talán, 

De ajka nem volt, amit félrevonna, 

Rég elfogyott az, férgek asztalán;

Sötét gödörré sűlyedt szeme, orra; 

A rózsakárpit arcának falán 

Megszűnt virulni, csupán a fakó

Rom, puszta csont, maradván látható.” (Bolond Istók, 1850-1880. Első ének)

Az Élet visszaretten a Halál borzasztó látványától: „Hah! megint te? /Mindig te?” De „erősen pöröl”, s a párviadalban erős kezével a „kiszámoló lapon” magáénak követel két lelket a háromból. A Halál cinizmusa már Madách Luciferét előlegezi: az Élet úgyis csak proletársereggel tölti be a világot, s úgyis a Halál aratja le az élőket végül: 

„A győzelem előbb-utóbb enyém:

Szolgám az ínség, annyiféle járvány,

Kórság, nehéz bú, gond, vak esemény; 

S mi oly szépen terjed a föld határán, 

A bűn: továbbá hadvész, cholera, 

Doktor, adó, rossz vers, etc.” (Bolond Istók, 1850-1880. Első ének)

Érdekes, hogy itt, a Bolond Istókban olvashatjuk a „proletár-sereg” kifejezést a magyar irodalomban először, éppen a vidéki „szerény” származását soha meg nem tagadó legnagyobb formaművészünknél. Arany János, aki az íráshoz „egy kis független nyugalmat” csak álmodhatott magának, jegyzőként, tanárként, akadémiai titkárként kereste kenyerét, és alkotni alvás helyett… mindig erején felül dolgozott. De micsoda penzummunkája akadt, amikor Az ember tragédiájának első megítélője lehetett! Elolvasta, „bársonyos kézzel” javította, és azonnali kiadásra ajánlotta Madách Imre művét.

A balladákban és a Toldi szerelmében megvalósított lélekábrázolással szoros rokonságot mutat, sőt, minden előbbit felülmúl Arany lélektani realizmusa az 1863-ban alkotott „hun legendában”, a Buda halálában. A magyar „naiv eposzt” kereső és annak modern párját megteremteni vágyó rapszodosz tervezett Csaba-trilógiájának csak ezt az egyetlen darabját alkothatta meg, de a Buda halála így is tág „égboltú”, összefoglaló erejű műalkotás. Sorozatunk következő részéig érdemes újraolvasnunk ezt a komor tartalma ellenére is életelixírként ható „pszichológiai eposzt” (Szerb Antal). 

Kiss Zsuzsánna