Anyanyelv és megmaradás

Beszélgetés a 80 éves Komoróczy György nyelvművelővel, közíróval

– Gyakran látjuk írásait a hazai magyar sajtóban; kinek ír, mit ír, milyen üzenetet akar átadni?

– Heti rendszerességgel megjelenő nyelvművelő rovatot már nem működtetek egészségi okok miatt, mint tettem azt 1970-től 45 éven át a Hargitában és utódjában, a Hargita Népében, azonban, mintegy három éve, a Hargita Népében, a Krónikában, a Háromszékben, a Népújságban, az Erdőszentgyörgyi Figyelőben, a budapesti Nyelvünk és Kultúránk című folyóiratban és az e-Nyelvmagazin internetes újságban publikálok. A korábbi Polgári Életben kulturális eseményekről szoktam írni, de hébe-hóba interjút is készítettem tudósokkal, írókkal, történelmi családok leszármazottjaival, valamint művészekkel, tanárokkal, papokkal, orvosokkal, vállalkozókkal, sportolókkal. Olykor nem kerülhettem el a vezércikk meg a jegyzet írását sem. Hogy kinek írok? Szeretném hinni, hogy magyar anyanyelvünk kérdései mindnyájunkat érdekel, tehát írásaim mindenkihez szólnak. Erre utaló jeleket épp Csíkszeredában tapasztaltam az Édes Anyanyelvünk mozgalom egyik rendezvényén. Írásaimmal általában erősíteni szeretném közösségünk magyarságtudatát, de fontosnak tartom szolgálni a polgárosodás folyamatát is, mert tájékozottabb emberekkel könnyebb kisebbségi helyzetünkből adódó csatát vívni és bírni. 

– Hol jelentek meg ezek a nyelvművelő cikkek?

– A már említett lapokon kívül, nem éppen ábécésorrendben: Falvak Népe, Romániai Magyar Szó, A Hét, Utunk, Új Élet, Ifjúmunkás, Fiatal Fórum, Munkásélet, Valóság, Erdélyi Napló, Udvarhelyi Híradó, UdvarhelySzék, Hírhordó, Reformátusok Lapja, Köznevelés (Budapest); Hargita kalendárium, Újságíró évkönyv, Érettségi feladatgyűjtemény (emelt szintű érettségi feladatok magyar nyelv és irodalomból, Debrecen é.n.), Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények (Kolozsvár).

– Alighogy elkezdett publikálni, jöttek a kötetek is. Egy része társszerzős gyűjteményes kötet, a többsége azonban sajátja. Kérem, sorolja fel ezeket is. 

– A nyelvműveléssel kezdem: Anyanyelvünk művelése (Kriterion, Bukarest, 1975 – több szerzővel), Beszélni kell! (Dacia, Kolozsvár, 1996 – több szerzővel), Magyar szavaink nyomában (Erdélyi Gondolat, Székelyudvarhely, 1994), Édes anyanyelvünk (Pallas-Akadémia, Csíkszereda, 2009). Egyebek: Évtizedek viharában (turistakalauz, 1991), Meg kell maradni! (interjúkötet, társszerző Komoróczy Zsolt, Scripta, Nagyvárad, 1999), Az udvarhelyi polihisztor (portrékötet, Székelyudvarhelyért Könyvek, 2002), Maszelka János (portrékötet, Székelyudvarhelyért Könyvek, 2003), Jókedvű udvarhelyiek I-II. (anekdoták, 2004, 2009), A sokszínű élet (Apor Mária emlékei Nagy Imre festőművészről, Litera-Veres, Székelyudvarhely, 2011). Könnyű Katát táncba vinni, Anyanyelvi ismeretterjesztő írások (Europrint Kiadó, Nagyvárad, 2018), Jókedvű udvarhelyiek III. kötet (anekdoták, Top Invest, Székelyudvarhely, 2021).

– A fenti társszerzők egyike Komoróczy Zsolt. Feltételezem, hogy az ön családjához tartozik... S ha már itt tartunk: végzett-e kutatásokat, és mit tudott meg a Komoróczy név eredetéről és jeles viselőiről? 

– Komoróczy Zsolt a fiam. Ő újságíró és közgazdász. Családnevünk helységnévből -i képzővel alakult, Komoróc (ma Palágykomoróc) a történelmi Magyarország Ung megyéjéhez tartozott, őseink királyi adományba kapták a települést vitézi szolgálataikért. Az Anjou-kortól a kommunista berendezkedésig eleink közt voltak alispánok, főszolgabírók, szolgabírók, éretelmiségiek, festőművész és grafikus is akadt, tudományos pályán is működtek és működnek ma is. A megyei közéletben vállaltak ugyan szerepet, de országos politikában nem. 

– Életrajzírói Domahidát tüntetik fel születési helyeként. Hol van a helység, mit tudunk róla? 

– Domahida, ahol 1942. február 10-én születtem, Szatmár megyében van, Nagykároly vonzáskörzetében, közel a mostani román–magyar határhoz. Sajnos, a sors fintora miatt sokat nem mondhatok a hozzá fűződő gyermekéveimről, ugyanis hétéves koromban, nem sokkal az első osztály megkezdése után, 1949. március 2-án éjjel családunk minden ingatlanját és ingóságát elkobozva, kitelepítettek/deportáltak bennünket mint földbirtokosokat a hírhedt 83/1949-es törvénytelen törvény alapján. Ezt a törvényt – román hírforrások szerint – 1948-ban Pauker Anna kommunista vezér névnapi buliján találták ki a pártfejesek szovjet elvtársakkal Sinaián, Mihály király elkobzott kastélyában. Így kerültünk kényszerlakhelyre Székelyudvarhelyre. Azóta is itt lakunk. Ebben persze annak is szerepe volt – mármint az Udvarhelyre kerülésnek –, hogy az anyai ágam tősgyökeres miklósfalvi Molnár. Dédapám Miklósfalván, nagyapám Patakfalván volt tanító; édesanyám ott született 1907-ben. Mivelhogy Molnár nagyapám egyik testvére Szatmár megye főjegyzője volt, anyám Szatmárnémetiben járt középiskolába, és ott érettségizett. Így ismerkedett meg apámmal. Trianon a Komoróczy-birtokot kettévágta; 1921-ben a románok megszüntették a nagybirtokrendszert, csak ezer hold alatti birtokokat hagytak. 1945-ben – kevés kivételtől eltekintve – 50 hektár maradhatott meg, aztán 1949-ben azt is elvették… Csak úgy zárójelben hadd említsem meg: ma tudunk olyan volt szekus vállalkozóról, akinek 50 ezer (!) hektár földje van. A volt birtokos nemességet, gyár- és banktulajdonosokat kizsákmányolták, ezzel voltak tele a tankönyvek is, a mai nagybirtokosokat viszont munkahelyteremtőknek nevezik épp azok, akik bennünket kisemmiztek. Ugye milyen érdekes? Ez a kettős mérce. 

– Meséljen a gyermekévekről is!

– Gyermekéveim leginkább Érmihályfalvához, Érsemjénhez (Kazinczy Ferenc szülőfaluja), Székelyhídhoz, majd Udvarhelyhez kötődnek. A két érmelléki faluban magyar szakos anyai nagybátyám egyengette utamat, Székelyhídon tanár barátaival becsempésztek trükkösen a gimnáziumba, egy évet jártam ott, aztán következett a folytatás az udvarhelyi gimnáziumban. Szüleim féltek, hogy mi lesz, de Udvarhelyen nem rúgtak ki, ha már egyszer Székelyhídon felvettek, noha ki volt adva az iskoláknak: a magániparosok, kereskedők vagy magángazdák gyermekeit tilos gimnáziumba felvenni. Csak szakiskolában vagy szakközépben tanulhattak az ’50-es években. Eszem ágában sincs panaszkodni/siránkozni, csupán azért említettem meg a kérdéshez kapcsolódó válaszon túlmenően, mert a kommunizmus gaztetteiről mintha még ma is sunyítana/lapítana a nyilvánosság a Kárpát-medencében. A fiatalabb nemzedék pedig, a mai 55 év alattiak is alig hallottak valamit a ’49-es kitelepítésekről, kényszerlakhelyekről és munkatáborokról. Hát még arról, hogy egyetemi diplomával, akadémiai doktori fokozattal is csak fizikai munkát végezhettek a kitelepítettek! A helyzet csak 1964-ben változott, de a Securitate szeme azután is rajta volt ezeken az embe-reken. Ettől függetlenül szeretettel emlékszem vissza gyermekkoromra, a nagy játékok, élmények, emlékek helyszíneire.

– Most már értem, hogy 1959-ben, érettségi után miért nem a magyar nyelv és irodalom felé fordult, nem erre az egyetemre iratkozott, helyette a műszaki technikumi képzést választotta. 

– 1959-ben, amikor még javában dúlt az osztályharc (származásom miatt a júniusi érettségin a szó szoros értelmében megbuktatott a vizsgaelnök, viszont augusztusban más elnöknél jó eredménnyel vizsgáztam), nem volt esélyem egyetemre bejutni sehol erdélyi magyar vidéken. Erről „gondoskodott” néhány magyar egyetemi tanár is – ők túllihegték a pártutasításokat. Ezt megtapasztalva, felnőttek tanácsára mentem Resicabányára, mert tudtuk néhányan a sorstárs diákok közül, hogy ott senki sem fogja kérdezni, sehova sem kell beírni, ki volt apád/anyád, nagyapád/nagyanyád 1944. augusztus 23-a előtt és után. Szóval kellett valamilyen szakma az érettségi mellé, és abban az időben csak a Bánság, illetve Krassó-Szörény bizonyult nagyvonalúnak a köznyelvi értelemben vett Erdélyben. Ezért kerültem technikumba, és magyarul felvételiztem. Szép diákéletünk volt a négynyelvű városban – hasonlított egy kicsit Temesvárhoz.

– Kétévi resicabányai vaskohászati laboratóriumi munka után kerül haza, Székelyudvarhelyre. Hogy érzi magát ebben a Nagy-Küküllő menti székely közösségben?

– Olyan jól, mint aki született udvarhelyi. Csak Székelyudvarhelyen érzem jól magam, bárhova és bármilyen szép tájakra megyek, lehet az magyar vagy nem magyar vidék, tíz napnál tovább nehezen bírom. Utazni, jönni-menni-látni szeretek, de mindig vágyom vissza Udvarhelyre. A szívemhez nőtt zsenge gyermekkorom óta.

– Elmondható, hogy a resicabányai évek után Udvarhelyen kezdődtek a nyelvészeti búvárkodásai is?

– A komolyabbak igen, de érdeklődésem gyökerei visszanyúlnak kisgyermekkoromba. Amint már említettem, anyai nagybátyám magyar szakos tanár volt, tőle sok mindent, leckén kívüli dolgokat is hallottam a magyar nyelvről. Kazinczy szülőfalujában ő ezt komolyan vette. Hazakerülésem után nagy szerencsém volt budapesti egyetemi tanár, ókortörténész, nyelvész rokonommal, Komoróczy Gézával. Ő minden, a magyar szakon szükséges egyetemi jegyzetet, tankönyvet és sok-sok nyelvészeti szakkönyvet megszerzett nekem. Csak tanulnom kellett – ahhoz pedig volt kedvem. Természetesen tanácsot, útbaigazítást jeles budapesti és kolozsvári egyetemi tanároktól is kaptam. A ’70-es években egy kicsit bosszantott, hogy a bukaresti illetékesek nem engedtek ki Pestre vizsgázni, pedig ott fogadtak volna.

– 1992-től a Székelyudvarhelyi Polgármesteri Hivatal sajtóirodájának volt a vezetője, s két önkormányzati információs lap felelős szerkesztője: a Polgári Közlönyé és a Városházi Hírlapé. Hogyan emlékszik vissza erre, mennyire fontos az önkormányzati szócső – legyen az városi vagy községi – a lakosok számára?

– Szükség van önkormányzati lapokra, ha információi, cikkei a lakosságot szolgálják. Ha eljuttatják egy-egy település közösségéhez az őket érintő képviselő-testületi döntéseket, hivatali híreket, fontos tudnivalókat. A baj akkor kezdődik, ha a közpénzeken megjelenő kiadványok személyes érdekeket vagy kampánycélokat szolgálnak.

– Kutatási területe a román–magyar kétnyelvűség, a nyelvi erózió kérdése. Mennyire sérül, kopik anyanyelvünk a hétköznapi használatban, és hogyan lehet ezt megelőzni?

– Más a helyzet a tömbmagyar Székelyföldön, más a Partiumban és más a szórványban. Ahol nagyobb az államnyelvi dominancia, ott a sérülés is nagyobb. Például a tömbmagyar vidékeken szép számmal hallhatók olyan, tükörfordítással keletkezett kifejezések, amelyek elütnek a magyaros észjárástól, gondolkodásmódtól, aki nem tud románul is, az meg sem érti (küldőpapír, pénzcserélés stb.). A szórványra pedig, sajnos, a kevertnyelvűség jellemző. Bármennyire derűlátó legyen is az ember, a nyelvromlást lassítani, esetleg megállítani csak a család-óvoda-iskola-egyház-tudományos műhelyek-tömegtájékoztatás nagyjából egybehangolt, összefogó munkájával lehet(ne). A baj a családban kezdődik. Sok helyen nem magyarul szól a rádió és a televízió, és nem jár magyar iskolába a gyermek. A hivatalokban és a közéletben, még a Székelyföldön is, számos helyen lélegeztetőgépen van a magyar nyelv.

– Erdélyi nyelvtudományunk egyik legnagyobb képviselője, Péntek János mondta: „Maradjon meg a nyelvi hűség, a nyelv szeretete, a nyelvhasználat méltósága”. Hogyan látja ezt Komoróczy György, a nyelvművelő?

– Az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetségének tanácskozásain, A magyar nyelv napjai elnevezésű rendezvényeken sokat beszélgettünk Péntek Jánossal ezekről a kérdésekről. Ő egyetemi tanárként, az erdélyi magyar anyanyelvi mozgalom, szakmai szervezetek irányítójaként, tudományos műhelyek működtetőjeként sokat tett a nyelvben való megmaradásunkért. Mert másféle megmaradás nincs. Többen azt mondják: van. Csakhogy az már identitásváltással jár. Tehát magyarként csak anyanyelvünkkel együtt tudunk megmaradni, ahhoz pedig a nyelvünk iránti hűségünkre, szeretetünkre és a magyar nyelv presztízsének növelésére van szükség. Az utóbbihoz úgy tudunk hozzájárulni, ha élünk is törvény adta lehetőségünkkel, és használjuk hivatalos helyzetekben is a magyar nyelvet. A hazai magyar politikának pedig egyebek mellett az (volna) a dolga, hogy szorgalmazza a törvényhozásban Bukaresttől Brüsszelig a magyar nyelv hivatalossá tételét az erdélyi régióban.

– Sütő András, az erdélyi szép írás és szép szó másik nagy mestere azt mondta: „Nem tudom, hol hullattuk el a szavainkat, most nem is kutatom. Elemi iskolai dolgozatíráshoz a madarak és fák nevét – a legközönségesebbeken kívül – az otthonról kapott batyuban már nem találtam.” Kérdem: a szép magyar beszéd fővárosában, Székelyudvarhelyen Komoróczy György – aki a nyelvi szórvány másik szegletéből került ide – megtalálta-e azt, amit korábban ősei „elhullattak”?

– Milyen jó, hogy a fél lábam szatmári, a másik meg székely! Az apai ősök elhullatott szavait nem találtam meg Udvarhelyen, mert ők a Toldi nyelvét beszélték, viszont megtaláltam az anyai ág ősi szavait az udvarhelyszéki nyelvjárásban, Tamási Áron nyelvében.

– Egyre fejlődő internetes világunkban nap mint nap találkozunk idegen kifejezésekkel, új nyelvi fogalmakkal. Hogy lehet megvédeni a magyar nyelvet ettől, kinek lenne a feladata? 

– Most zajlik a 21. századi nyelvújítás, a számítógépes nyelv magyarítása. Vannak biztató eredmények. Budapesten, Kolozsváron és Marosvásárhelyen is kiváló szakemberek kezében van ez a kérdés. A tömegtájékoztatásnak (főként a közszolgálati rádiónak és televíziónak) ezen a területen is nagy a felelőssége, akárcsak a köznyelvben fölöslegesen használt idegen szavak visszaszorításában.

– Van előrelépés ezen a téren az utolsó tíz évben, vagy még mindig nyitott a kérdés?

– Természetesen van. Néhány makacs angol szó kivételével sikeres a magyarítás. De ez nem olyan természetű munka, hogy „na, most vége, megcsináltuk”, mert a nyelv, ez a csodálatos történeti képződmény mindig változik, újabb és újabb dolgok jönnek, a nyelvvel foglalkozóknak pedig mindig résen kell lenniük.

– Adósak vagyunk egy kivételes erdélyi magyar nyelvész, nyelvkutató, Bartha János munkásságának, életpályájának közkinccsé tételével, pontosabban: a közel ezer nyelvművelő írás, cikk, tanulmány kötetben való megjelentetésével. Lát erre esélyt a közeljövőben, ha a Communitas anyagilag támogatja a kötet kiadását?

– Ha a Communitashoz eljut a hír, és támogatni fogja a kötet kiadását, akkor minden rendben. Én magam annyit tehetek, hogy eljuttatom a kérdést a könyvkiadással is foglalkozó szakmai szervezethez.

– Milyen díjat és elismerést kapott eddig?

– Nyelvőrzés díj (Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége, 2004); Pro Urbe díj (polgármesteri hivatal, 2002); Príma Polgár díj (Príma Rádió, 2010). Életműdíj (Magyar Újságírók Romániai Egyesülete – MÚRE – és Hargita megye önkormányzata, 2012); Torma Miklós-díj (Castellum, 2018).

– Min dolgozik jelenleg?

– Nem mondtam még le néhai id. Hegyi István udvarhelyi református lelkipásztorról szóló portrékötetem kiadásáról, ugyanis a tíz évvel ezelőtt elkészült könyvet a megrendelő Székelyudvarhelyért Alapítvány pénzhiányra hivatkozva nem adta ki, noha pályázati pénzt kapott rá Budapestről. Van egy interjúkötetre való anyagom, ebbe tervezem a publicisztikai írásokat is, és még nyelvművelésen is töröm a fejem. Minden az egészségtől függ...

– Köszönöm a beszélgetést, és Isten éltesse sokáig jó egészségben!