Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
2026-08-05 14:00:00
1872 márciusában Jászai Mari a Homokai-féle társulattal városunkban lépett föl. A „színház” a Lénártné-féle vendégfogadó termében működött, mely a vár szomszédságában állott. Itt történt az az eset, amelyről a korabeli lapok egyöntetűen számoltak be. Idézzük hát:
„Az Angelo végjelenetében, midőn Thisbét kedvese Rudolpho (Homokai) meggyilkolja, utóbbi a színpadra menthetlen gondatlanságból felvitt éles tőrrel Kassayné (azaz Jászai Mari) balkezét keményen megsértette, s ez erősen kezdett vérzeni, mit némelyek észrevévén a színpadra szerettek volna sietni, de a közönségnek a megsebzést nem sejtő nagyobb része a darab legvégét látni akarván, a helyeikből mozdulókat megpisszegte, s így Kassayné kénytelen volt a vérzést a darab bevégzéséig szabadon engedni. De még csak a függöny legördülte után következett a bosszantó kellemetlenség. A vérvesztést látva Kassayné nagyon megijedt, orvosért rimánkodott: „orvos, orvos!“, hangzott az oldalszobába gyülekezettek ajkairól a kiáltás, de az egész színházban egyetlen orvos, vagy bárcsak egy borbélyinas sem volt, tehát nehány vállalkozóbb egyén elsietett a városra orvos után, de a már ágyban fekvőken kívül nem találtak egyet sem és a jogos méltatlankodás kifakadásai között egy teljes óra hosszáig vártak a segélyt sóvárgók orvosra, de bizon a 12 civil orvostudor, félannyi seborvos s aztán katonaorvos közül csak nem érkezett a végső percig sem egyetlen egy is, hanem a vérzést jóindulatú laikusok úgy, ahogy a megijedés zavarában tudták a legprimitívebb módon megállították.
Kassaynéra nézve az sem jelentéktelen kár, hogy nagyszerű öltözéke, drága bíborruhái az erős vérzés következtében igen sok vérfoltot kaptak, és még most sem volt vége a bosszúságnak, s az egész városunk szégyenére váló színházi botránynak, mert most haza kellett volna vinni Kassaynét, de sehol egy bérkocsi sem volt lelhető, s csak nagy későn sikerült egy omnibuszt fogni, hogy a szenvedő művésznőt s az érte aggódó s mindvégig mellette maradott nőismerőseit haza lehessen szállítani.
Íme a dicséretes rend! Íme a bölcs színházi gondoskodás és az előrelátó intézkedés! Bizon-bizon nem egyszer, de százszor is meghalhatott volna akárki, az orvosi segély, vagy a bérkocsi hiánya miatt, s csak a Gondviselés, s jó szelleme őrködött a Kassayné drága élete fölött is, mert ha veszélyesebb helyen találja a szúrás, menthetlenül elvérzik. Most azonban a közönség megnyugtatására írhatjuk, hogy Kassayné minden komoly veszélyen túl van, s ma este Róma leányában mint utolsó vendégszerepe és jutalomjátékában lépend föl, melyhez a legfényesebb sikert és azután a pesti nemzeti színháznál nagyobb dimenzióban föltáruló művészi pályájához szerencsét kívánunk!”
Eddig a tudósítás. Nem éppen hízelgő kép Vásárhelyről. Az orvosok nem kíváncsiak a színházi előadásokra, korán fekszenek, és egy banális késszúrásra nem sietnek felkelni. Nincs a színházban ügyeletes orvos, és feltehetően ismeretlen az ügyeletes tűzoltó intézménye is. Ámbátor megtudjuk, hogy 12 orvos és fél tucat seborvos (kirurgus) működik városunkban, nem is szólva a hadsereg mellett tevékenykedőkről.
Az önálló igazi kőszínházra éppenséggel egy századévet kell még várni.
A közönség soraiban senki sem ismeri az elsősegélyadás szabályait, mikéntjét, „úgy-ahogy” látják el a sebet és a sebesültet. Ugyanakkor a közönség javára írhatjuk, hogy a műélvezet felülír minden mást, lepisszegi azokat, akik megzavarnák az előadás menetét holmi sebesülés láttán. Ha egyáltalán igazi a sebesülés, és nem a színműben előadandó játék…
Rémes bérkocsikkal valánk megverve. Örökké velük bajlódik a sajtó és a jó közönség. Nem jönnek ki oly rövid távra, mint a Lénárt-féle fogadótól és a főtéren álló Pest Városához címzett vendégfogadóig, ahol feltehetően Jászai Mari és a színészek megszálltak. A helyzet emlékeztet a ’89 előtti állapotokra, amikor a városban éjszakánként három taxi állott a közönség szolgálatára, és rövid távra nem is vállaltak fuvart.
Jászai Mari még egyszer játszott a város közönsége előtt városunkban, 1890-ben. Noha addigra a „legnagyobb magyar tragika” címet is megkapta a szakmától, rajongói tábora határtalan, a tervezett három vásárhelyi fellépésből csupán kettőre futotta, ui. az érdektelen, unott vagy hiányzó publikum elől – micsoda változás – egyszerűen megfutamodott.