Álomközelben

A kilencedik emeleti lakásban mintha lehorgonyzott volna az idő. Behunyt szemmel is érzékelni lehetett a nyolcvanas évek kissé finomkodó, de mindenképpen megnyugtató derűjét, és ha a látogató körbenézett, erről mesélt neki a falak mellett őrködő mahagóni szekrénysor, az ágy fölé akasztott csendélet és egy pionírrá avatott kisfiú vitrinben őrzött ünnepe. A legmeghittebb mégis a konyha volt. A hatvanas éveiben járó, sovány, szemüveges asszony kávéscsészét, aprósüteményt tett a mindig kockás abrosszal leterített asztalra, aztán mellém telepedett, és várta, hogy előadjam érkezésem okát. Óvodászsák, tornazsák, zeneórára babzsák – kisfiam növekedésével változtak kívánságaim, de az is gyakran előfordult, hogy az én ruhatáram valamelyik darabján kellett igazítani. Legutóbb azonban egészen más kéréssel fordultam hozzá. 

– Mesélek én szívesen, de azt nem ígérem, hogy érdekes lesz – mondta Maria a román anyanyelvűek összetéveszthetetlen akcentusával. – Az én életemben, tudod, nem voltak nagy események.

– Mikor tanult meg magyarul?

– Már kislányként tudogattam. Akkoriban nem számított, ki milyen nemzetiségű, ahány gyermek volt az utcában, mind együtt játszott. A legjobb barátnőm pedig éppenséggel magyar volt. A szülei is nagyon szerettek, nyaranta gyakran vittek magukkal sátorozni. Anyukámék nem szívesen mozdultak ki otthonról, így örültek, hogy van aki szórakoztasson.

– Mikor döntötte el, hogy varrónő lesz?

– Kiskoromban divattervezőnek készültem. Mindig azon járt az eszem, hogy milyen új ruhát „fabrikáljak” a babáimnak. Anyám megunt blúzaiból, sáljaiból alkottam, egyszer pedig a függönyünkből is lekanyarítottam egy darabot. Két hétig tartott utána a szobafogság... Ami azt illeti, félig-meddig valóra vált az álmom. Több mint tíz évet varrodában dolgoztam. Szerettem az ottani hangulatot, a gépek kattogását, és azt is, amikor március 8-án vagy más ünnepeken beültünk a kolléganőkkel valamelyik főtéri cukrászdába. A fiam születése után gyengült meg az egészségem. Akkoriban csak pár hónapig maradhattak otthon újszülött gyermekükkel az édesanyák, talán ez ellen tiltakozott titokban a szervezetem. Szívelégtelenséget állapítottak meg nálam, így már nem mehettem vissza a varrodába. Az elkövetkező években otthon dolgozgattam, de inkább csak ismerősöknek, barátoknak. A rendszerváltás után kaptam újra erőre. A kilencvenes évek elején indítottam egyéni vállalkozást. 

– A szakmájában?

– Természetesen. A régi megrendelőim másoknak is beajánlottak, és rövid idő alatt meg is ugrott a kliensköröm. Már nemcsak javítani, átalakítani való ruhadarabokkal jöttek a kuncsaftok, egyre többen bízták rám a tervezést is, így lassacskán egészen közel kerültem a gyerekkori fantáziavilágomhoz. Érettségi bankettre kisestélyit, egyszer pedig keresztelőre ugyanabból az anyagból egy parányi és egy felnőttméretű kosztümöt készíthettem a saját ízlésem, belátásom szerint. Talán erre a munkámra emlékszem vissza a legszívesebben. Sosem sajnáltam az időt arra, hogy elbeszélgessek a megrendelővel, hiszen mindig olyankor dőlt el, hogy ki mire vágyik, és kihez mi illik igazán... A ruhapróbákat is szerettem, az pedig külön kihívás volt számomra, hogy a durcás, unatkozó kisgyermekeket rávegyem arra, hogy álljanak modellt. A férjem sosem szólt bele a munkámba, de a „gyerekszelídítésbe” néha ő is besegített. Elég volt egy-két grimasz, vicces megjegyzés, és a dacos kuncsaft engedelmesen hagyta magát megmérni, igazgatni.

– A saját fiukkal is baráti volt a viszonyuk.

– Igen, Daninak mindig is cinkostársa volt a férjem, és én is teljesen beolvadtam a bandába. Sokat játszottunk, viccelődtünk együtt, moziba, színházba is eljártunk. Amikor az érettségire készült a fiunk, felváltva készítettük neki a férjemmel a szendvicset, kávét. Így volt ez később, a szessziókban is. Igazi szövetség volt a mienk, ezért is tudtuk olyan nehezen átvészelni a párommal az egyetemi évek utáni időszakot, amikor Dani Hollandiába készült. Gépészmérnöki végzettséggel egy szerszámgyártó cégnél talált állást, azóta is ott dolgozik. Három éve nősült meg, vásárhelyi lányt vett feleségül. Az esküvőt, persze, itthon tartottuk, de a fiatalok azóta is kint élnek. Évente egyszer, karácsonykor szoktak hazajönni, tavaly nyáron pedig mi is meglátogattuk őket a férjemmel. 

– Nem szándékoznak hazaköltözni?

– Talán – csillant meg vendéglátóm tekintete. – Decemberben, amikor legutóbb itthon voltak, újra előkerült a régi téma, az, hogy mennyire szeretnének egy gyermeket. A menyem valami olyasmit mondott, hogy ha végre valóra válik az álmuk, vesznek itt egy lakást, és hazatelepednek. Most egyelőre vizsgálatokat végeztetnek, hogy kiderüljön, miért nem jött eddig össze a baba, aztán szükség esetén a kezeléseket is vállalják. Tudod, én már sok ajándékot kaptam a Jóistentől, nem is kérek többet, csak azt, hadd láthassam felnőni az unokám.