Mi lenne, ha a Karácsony, a szeretetről szólna?/ Ha minden ember szívében egy apró gyertya volna?/ (…) Mi lenne, ha így, közösen, őriznénk a lángot,/ szeretettel beragyognánk az egész világot?/ (…) Mi lenne, ha a Karácsony sosem érne véget?/ Szeretetben és békében kezdenénk új évet?/ Mi lenne, ha megváltoznánk, s emberibbé válnánk?/ Mi lenne, ha meg is tennénk, nem csak megpróbálnánk? – írta Aranyosi Ervin.
Erről jut eszembe, hogy december 16-án a parlament ünnepi ülésen emlékezett az 1989-es eseményekre. Az RMDSZ javaslatára nyilatkozatot fogadott el, amelyben „elítéli a kommunista diktatúra erőszakos cselekedeteit, az emberiesség ellen elkövetett tetteit. Kiáll a demokrácia, az emberi jogok védelme mellett, és a kommunista rezsim által jogtalanul elkobzott javak késedelem nélküli visszaszolgáltatását sürgeti. Fenntartja a kiegyensúlyozott gazdasági fejlődés és a jogállamiság megerősítésének szükségességét”. A törvényhozó testület ugyanakkor elutasítja a rasszizmust, az antiszemitizmust és a kisebbségellenességet, elítéli a populizmust, a nacionalista retorikát, és mély tiszteletét fejezi ki a kommunista diktatúra áldozatai és a forradalom hősei iránt. Támogatja mindazok felfedését, akik hozzájárultak a diktatúra működéséhez, és hangsúlyozza annak a fontosságát, hogy az igazságszolgáltatás haladéktalanul találja meg a több mint ezer ember halálát okozó bűnösöket.
Az RMDSZ kiemelte, hogy ‘89-ben ezen a napon Tőkés László lelkészi hivatalából pattant ki a szikra, amely nyomán országszerte fellángolt a forradalom, magyarok és románok együtt léptek fel a diktatúra ellen, és álltak sorfalat a gyilkos golyókkal szemben Temesváron, Kolozsváron, Marosvásárhelyen, Brassóban. És felajánlotta, hogy a magyar kisebbség továbbra is partnere lesz a többségnek minden olyan erőfeszítésében, amely a demokráciát és a békés együttélést erősíti.
Nos, nem mindenki érez így. Az államelnök „szégyelli”, hogy 30 évvel a forradalom után az akkori hóhérok még szabadon járnak, és a történelem legnagyobb „gyalázatának” nevezi, hogy még nem sikerült kideríteni az igazságot. Azt mondta: vitatni az 1989-es romániai kommunistaellenes forradalom tényét „szégyenteljes cselekedet, és a mérhetetlen emberáldozatok tagadását jelenti”, de egyetlen szóval sem említi azt a református lelkészt, aki maga volt a forradalom szikrája. Hiszen őt védték, akik a háza körül élő láncot formáltak, később lett belőle „forradalom”. Az elnök erről egy szót sem ejtett Temesváron, amint arról sem, hogy ő volt a „hős”, aki megvonta Tőkéstől a legmagasabb állami kitüntetést, amit elődje adott pontosan azért, amit a mostani elnök elhallgatott.
Mások azonban nem elégednek meg a hallgatással. Nyíltan magyar ügynöknek nevezik Tőkést, aki „nem hős, hanem a magyar titkosszolgálat egyik befolyásos alakja volt, akinek igen nagy szerep jutott: elsődleges küldetése nem a diktatúra megdöntése volt, hanem hogy Erdélyt elszakítsa Romániától”.
Ezért kellene megszívlelnie mindenkinek Aranyosi Ervin szavait – politikai színezetre, vallásra, nyelvre való tekintet nélkül. Hogy az ünnepek valóban áldottak legyenek.
