Álarc

Albert mintha a hátán vitte volna az időt. Volt valami kipihenhetetlen fáradtság ebben a magas, keménykötésű, mozdulataiban mégis kisfiúsan félszeg férfiban. Már első találkozásunkkor éreztem, hogy illendően vidám arca nem az igazi. Sejtésem jóval később vált bizonyossággá. 

Párjával és a rájuk bízott rokon gyerme-kekkel a Somostetőn töltöttük a délutánt, és a legkisebb fiúcska, egy virgonc ötéves jó negyedórára eltűnt a szemünk elől. Albert kétségbeesetten körözött a téren, míg egy távolabbi csúszdánál észre nem vette a borzas fejecskét. Hóna alá kapta a gyereket, és mivel a kis csirkefogó kapálózva próbált ellenállni, jó párat rá is suppantott a fenekére. Arca szinte lángolt az indulattól, és egész testében remegett, ahogy a padunkhoz érve talpra állította a bömbölő apróságot. Meglepett ez a hirtelen átváltozás, amikor azonban megosztotta velem huszonegynéhány évvel ezelőtti történetét, mindent megértettem.

– Izabella előtt volt még egy feleségem – kezdte a szokásosnál mélyebb, fegyelmezett hangon az emlékezést. – Serdülőkori szerelemként indult, és ahogy mindketten betöltöttük a tizennyolc évet, össze is házasodtunk. Anyósomék nem örültek, én ugyanis csak egy „tróger” szakiskolás voltam a szemükben, a lányukat pedig egyetemre szánták. Minket azonban nem zavart az „öregek” ellenségeskedése. Béreltünk egy kis garzonlakást, ott építgettük az életünket nagy boldogságban. A feleségem rövid időn belül várandós lett. Akkor én már asztalosként dolgoztam. Nehéz hónapok következtek, a páromat állandó rosszullét gyötörte, időnként vérzett, heteket töltött kórházban. Olyankor a munkából egyenesen hozzá rohantam, vittem, amire szüksége volt. Ha megkívánta az otthoni ízeket, ebédet is főztem neki. 

– A szüleitek nem segítettek?

– Édesanyám akkor még élt, de már elég sokat betegeskedett, nem várhattam el, hogy faluról beutazgasson hozzánk. Anyósomék pedig nem akartak tudomást venni a születendő unokájukról. Valahogy mégis eltelt a kilenc hónap, és a feleségem egészséges, szép kislánynak adott életet. Úgy éreztem, mintha mázsányi súly esett volna le rólam… Pár hónapos volt a lányunk, amikor megtörtént a baj. A feleségem babakocsiban vitte valahova, már nem emlékszem, hogy hova, de nem is az a lényeg… A járdán tolta a párom a kocsit, amikor felszaladt mögéjük egy autó. Cserbenhagyásos gázolás volt… A feleségem nem élte túl. A gyerekünk megmaradt, de maradandó sérülést szenvedett… Sokszor úgy érzem, mintha meg sem történt volna az egész, mintha minden, ami szép volt, és az a szörnyűséges nap is csak az én fantáziám műve lenne. Közben, persze, tudom, hogy nem így van. 

– Mi lett a kislánnyal?

– Amikor az orvosok tudatták velem, hogy sosem fog lábra állni, és szellemileg sem lesz egészséges, összeroppantam. Aztán próbáltam elfogadni, és kézbe venni a helyzetet. Azt gondoltam, gondját tudom majd viselni a kislánynak, de rövid idő alatt bebizonyosodott, hogy tévedtem. Intézetbe került. Sajnos, egy másik városba, autóval félórányira, és rendszeres buszjárat is van arrafele. Amíg kicsi volt, hetente többször is meglátogattam, és minden tőlem telhetőt megtettem, hogy érezze, mennyire fontos nekem. Évek teltek el így. Aztán megismertem Izabellát. Ő tette rendbe az életem. Neki nincs gyereke, bár nagyon szeretett volna legalább egyet, és úgy tekint a lányomra, mint a sajátjára. Azt is felvetette, hogy hozzuk haza az intézetből, ő majd gondoskodik róla. Hihetetlenül boldoggá tett az ajánlata, mégsem éltem vele. Nem akartam ekkora terhet rátenni. Ő is dolgozik, vezeti otthon a háztartást, nem lehet száz bőrt lehúzni róla. De a mai napig rendszeresen látogatjuk a lányomat. Megismer, örül nekünk, a páromnak néha még jobban is, mint nekem…

Beszélgetésünk végéhez értünk.

– Úgy érzem, helyrejöttek körülöttem a dolgok – jegyezte meg Albert elgondolkozva. – Csak a félelem, az nem múlt el… Ha gyerekről van szó, mindig túlreagálom a helyzetet. Ezért vesztettem el a fejemet a múltkor a Somostetőn.