2024. july 4., Thursday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Nagy, fekete madárcsaládok lakják a marosvásárhelyi Mihai Viteazul utca egyik parkját, Szabó György egykori faragász is tőlük „bérli” a padnyi területet. Úgy ül ott naphosszat szürke kalapjában, barna kabátjában, lábán sokat tűrt bakanccsal, mint egy bölcs időmilliomos, aki pihenni telepedett le egy „röpke” végtelenségig. 

A város virtuális főterén állított meg először az arca, a helyi Facebook-közösségből tette fel valaki a róla készített fotót és hozzá a magyarázatot, amely szerint a 79 éves férfi az egyetemi brasszéria környékén, az utcán alszik, nem koldul, de vágyik egy fedélre a feje fölé, és hidegebb éjszakákon a polgármesteri hivatal által üzemeltetett menhelyen húzza meg magát. Nem voltam biztos benne, hogy ott találom az internetes bejegyzés szerinti törzshelyén, de már messziről észrevettem. Egyenruhás lányok hancúroztak a közelében, és hol egyik, hol másik szaladt oda hozzá az iskolából kapott kiflivel. Mosolyogva nyúlt az ételért, letört belőle egy keveset, aztán repedezett körmű, vaskos ujjaival gyúrni kezdte.

– Jó napot kívánok, ön a szobrász, akiről olvastam az interneten? – léptem én is a padhoz.

– Tessék ide leülni – simított helyet „vendéglátóm” a leterített kartonlapon. – Mutassam meg, hogy mit tudok. Ha holnap is jön, magát is megcsinálom, a haját, ahogy fújja a szél, a ráncokat a homlokán és a szeme alatt. Először kenyérbélből készítem el, de utána veszek polisztirént, és abból. 

Megnedvesítette a kiflibéldarabot, és újra munkához látott, egy „csigabigát” igyekezett megformálni. Közben, kérésemre, magáról beszélt.

– 1943. október 25-én születtem a Dózsa György utcában (a házszámot is megnevezte). Öten voltunk testvérek. Akkoriban nem létezett aszfalt Marosvásárhelyen, csak földút. Bocskorban jártam reggelente iskolába, és délután odaadtam a lábbelit annak a testvéremnek, akinek akkor kellett menni. A 2-es számú iskolában végeztem az általánost, utána a faipariba jártam. 

– Hol dolgozott az iskola után? – kérdeztem, miközben beszélgetőtársam elkészült az apró kifliszoborral. 

– Az Ilefornál, aztán a Simó Géza bútorgyárban. A későbbiekben sok helyen dolgoztam, és miután a lánytestvérem eladta a Dózsa György utcai szülői házat, ahol korábban laktam, ott aludtam, ahol munkám volt. Szerettek az emberek, mert mindent meg tudtam csinálni a legkisebb rovartól a zsiráfig. Az anyafarkast is elkészítettem Romulusszal és Remusszal, a New York-i Szabadság-szobrot is, és amit egyszer megcsináltam, azt nem felejtem el soha.  Most már csak itt dolgozgatok, mert nincs hol máshol. Csak csavargok, és a bokorban töltöm az éjszakát. 

– A menhelyre nem fogadják be éjszakára? – szólaltam meg újra. 

– Befogadnak, de enni nem adnak, és csak lefeküdni nem megyek oda. Akkor inkább veszek az itteni üzletből két nagy szemeteszsákot, egyet a fejemre, a másikat a lábamra húzom, így nem érzem a hideget, amíg alszom. 

– Egyetlen hozzátartozója sincs, aki segítsen? 

– Senkim. Apám, anyám, a fiú- és az egyik lánytestvérem meghalt, a legkisebb lánytestvéremről, Éváról, nem tudok semmit, és arról sem, aki eladta a házat.

– Felesége, gyermekei? 

– Volt egy nő, de csak össze voltam állva vele, mert mindig dolgoztam, nem volt időm családalapításra. Gyermekeim nincsenek. Egyszer elmentem a régi otthonomba, becsengettem, és amikor kaput nyitottak, mondtam, hogy én vagyok a ház tulajdonosa. Egy román illető állt az ajtóban, és azt felelte, hogy ő törvényes úton vette meg a házat a testvéremtől. A szerszámaim is mind odavesztek a lakással együtt.

– Nyugdíjat nem kap a ledolgozott évek után?

– Csak szociális segélyt. A nyugdíjnak nem jártam utána annak idején, elhanyagoltam. Ha esetleg újra eljön – nézett rám beszélgetőtársam, hirtelen témát váltva –, mondjuk két nap múlva, addig gyúrok kenyeret, és nézze meg, hogy megcsinálom magát belőle. 

Sem takarót, sem lekvárokat nem kér – hárította el Szabó Gyuri bácsi mindkét felajánlásomat, majd egy régi motorbaleset nyomát mutatta meg a lábszárán. Aztán arról beszélt, hogy a környékbeliek mindegyre hoznak neki palackos sima vizet, igaz, ő inkább a szénsavasat szereti, és kenyér is kerül elég, főleg mikor kotorászik a szemétben.

– Amikor nincs mit egyek, megeszem a csigabigát – jegyezte meg viccesen, majd be is mutatta a mutatványt.

– Akkor most csinálok egy csókát – fordult a körülöttünk lebzselő madarak felé, és újra munkához is látott. – Az a baj, hogy itt nem tudom jól meggyúrni a kenyeret, hogy szépen összeálljon. Ha volna egy kicsi benti hely, hogy ne dolgozzak kint, a hidegben, mindjárt más lenne. Néznék ki az ablakon, és annyian jönnének mindig, hogy a szeretteiket megformázzam. Még házikót is készítenék, és megfesteném, hogy úgy tűnjön, mintha igazi téglából lenne. Csodálkoznának is az emberek, és kérnék, hogy nekik is csináljak. Csinálnék én szívesen mindenkinek, aki kéri – emelte rám különös fényű tekintetét a hajdani faragász. Aztán izgatottan tudakolta, mi legyen a következő miniszobor, amit az újabb kiflidarabkából a kedvemért előcsalogat.

Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató