Aki soha semmit nem vesz le a válláról

Botár László kiállítása a marosvásárhelyi Art Nouveau Galériában

Március elsején nyílt meg a csíkszeredai festőművész egyéni tárlata. A kiállítót és munkáit vendéglátóként Mana Bucur, a Romániai Képzőművészek Szövetsége helyi fiókjának elnöke, illetve a vendégművésszel érkezett, szintén csíki művészeti író, Székedi Ferenc méltatta. Botár László a Bernády Házban már többször bemutatkozott, de régi vágya volt, hogy a marosvásárhelyi művészeti középiskola egykori tanítványaként a Kultúrpalotában is közönség elé állhasson. 121 festménye nagyvonalú, szuggesztív tálalásban fogadja a tárlatlátogatókat. Az alábbiakban Székedi Ferenc megnyitóbeszédének rövidített változatát közöljük.

Kedves közönség! Kérem, higgyék el nekem, hogy számunkra, csíkiak számára is jó érzés, hogy tegnap este hivatalosan is átadták a felújított Kultúrpalotát, hiszen Csíkszereda, Csík és Gyergyó számára mindig is Marosvásárhely volt a legfontosabb művelődési és egyetemi központ. 

Mi annak idején itt láttuk az első színházi előadásokat, itt hallgattuk az első hangversenyeket, itt lettek testvéreinkből, rokonainkból orvosok, gyógyszerészek, fiatalkorunkban itt tapasztaltuk meg, hogy mit jelent a nagyváros a székelyföldi kisvárosokhoz és falvakhoz képest. (…) De léteztek más, kevésbé látható, nemzedékeken átívelő szálak is, amelyek a képzőművészetben bizonyultak a legerősebbnek. Ugyanis itt tanultak az egykori Szabad Rajziskola nyomdokain 1949-ben megalakított Művészeti Líceumban azok a növendékek, akik később ott szorgoskodtak Erdély- és Székelyföld-szerte a művészeti oktatás megteremtésében, illetve a kortárs erdélyi képzőművészet létrejöttében. 

A 2021-ben 83 éves korában elhunyt Gaál Andrásnak és a velünk itt levő Márton Árpádnak nagy szerepe volt abban, hogy olyan tehetséges gyermekeket fedeztek fel – köztük Botár Lászlót Csíkszentkirályon –, akikkel a múlt század hetvenes éveiben az egyik általános iskolában zenei és képzőművészeti tagozatot lehetett létesíteni Hargita megye székhelyén, és akik ennek elvégzése után jórészt Marosvásárhelyre indultak továbbtanulni. 

És ahogyan a Márton Árpádék nemzedéke soha nem feledte, hogy milyen jelentős szerepe volt a szobrász-iskolaigazgatónak, Izsák Mártonnak a vásárhelyi művészeti középiskola korabeli megmentésében, vagy Bordi András, Piskolti Gábor, Antalffy Endre tanárainak és másoknak a korszerű szemléletek és a világra nyitott látásmódok kialakításában, ugyanúgy az 1978-ban itt érettségizett Botár László és mások mindig szívesen emlékeznek az őket útra indító, már nem vagy még élő művészekre, Bordi Gézára, Nagy Pálra, Barabási Évára, Török Pálra, Hunyadi Lászlóra, Kiss Leventére, akik megalapozták számukra a későbbi kolozsvári főiskolai tanulmányaikat is. 

Botár László ipari formatervezőként diplomázott a Szamos-parton 1984-ben, néhány hónapig Szászrégenben, majd több mint másfél évtizeden át a csíkszeredai Traktorgyárban dolgozott formatervezőként, rendszerváltás után pedig, amikor a nehézipar romba dőlt, ugyancsak designerként, különböző csapatokban magánvállalkozóként belsőépítészeti és kültéri munkákat vállalt fel, nevéhez fűződik többek között a csíkszeredai Sapientia belső bútorzatának a kialakítása.

2004-től a vizuális művészetek irányításával bízták meg a Hargita Megyei Kulturális központban. Menet közben több képzőművészeti tömörülést szervezett, megalapította a Free Camp nemzetközi művésztábort, létrehozta a Hargita képzőművészeti szalonokat, tagja lett az erdélyi Barabás Miklós Céh vezetőségének, sok-sok művésztelepen vett részt, kiállított rengeteg helyen itthon és külföldön, ráadásul egész sor könyvet és vizuális dokumentumot szerkesztett, miközben a hargitai megyeházán kialakította és vezeti az igen jól működő, a nap minden órájában látogatható galériát.

A Free Camp Nemzetközi Képzőművészeti Alkotótábort közel húsz  esztendővel ezelőtt, 2005-ben Botár abból a megfontolásból indította, hogy egyrészt a Székelyföldről is be lehessen pillantani, hová, merre tart a huszonegyedik században a világ képzőművészete, másrészt pedig kimondottan érdemesnek és érdekesnek tűnt felfedezni azt is, hogy miként látnak minket más országok képzőművészei, mit vesznek észre mindabból a természetes és épített, társadalmi, közösségi és emberi környezetből, ami számunkra már otthonos, megszokott. 

Az eltelt közel két évtized alatt nyaranta tucatnyi, összességében pedig különböző európai, amerikai és ázsiai országokból több mint százötven képzőművész érkezett vagy tért vissza Hargita megye székhelyére, hogy két héten át a Szakszervezeti Művelődési Ház hatalmas, nyitott műtermében ne csupán együtt vagy egymás mellett alkossanak, hanem menet közben jobban megismerjék egymást. A kötetlen témavilág, a magukkal hozott kulturális identitások, a művészeti megközelítések sokszínűsége, a nagyközönség számára is mindvégig nyitott alkotótelep, a más városokba és a határokon is túljutott, a mindig igényes katalógusokkal kísért táborzáró kiállítások pedig voltaképpen nem tettek mást, mint megmutatták az alkotás, az emberi szellem lehetőségeit egy olyan közegben és egy olyan terepen, amelyet jó néhányan mindeddig csupán a korabeli táj- és portréfestészeti hagyományok felidézésére tartottak alkalmasnak. ( … )

Mindezeken túl azonban Botár Lászlónak van egy műterme, és ott, a négy fal között érzi igazából azt, hogy valóban szabad, úgy alkothat, ahogyan kedve tartja. Kezdetben ő sem vonta ki magát a tájképfestészet és a figuratív ábrázolás alól, pasztelljei azonban már akkor is magukon viselték azt a sajátos látásmódot, amely az évek során arra a pályára helyezte, ahol jelenleg is halad. 

Cézanne-tól Matisse-en, Kandinszkijen, Kleen át a posztmodernekig jól nyomon követhető, hogy a képzőművészet elvi alapjai hogyan változtak, a külvilág utánzásától hogyan jutottak el a művészek a belső világok kivetüléséig, amelyeknek legfontosabb eleme az alkotó egyénisége és az általa használt vizuális nyelv. Márpedig ez a nyelv ott kezdődik, ahol véget érnek a szavak, a mondatok, a szövegek, ha úgy tetszik – a verbalitás.

Botár László is tudatosan távolodott el a figurativitástól, az észlelésnek más és más szintjei határozták meg kutatásait, törekvéseit, nem a tárgyi, hanem a szellemi, az immateriális világot akarja elénk állítani, ahogyan abban energiák, érzések, érzelmek, gondolatok tobzódnak, viaskodnak, ütköznek, egymáshoz társulnak, vagy éppenséggel a megszokottól alaposan eltérő kapcsolatokat teremtenek – hogy a kiállítás címénél maradjak.

És hogy a színek, a formák, a felületek, az arányok, a megtervezett vagy ösztönös kompozíciók szavak nélkül is üzenjenek nekünk, azt festés közben feltörő gesztusainak a spontaneitásával is eléri. Éppen ezért, itt és most, ezen a kiállításon, az elmúlt másfél évtized válogatásaiból bemutatott képeken a műtermében alkotó művészt is látjuk, azt a folyamatot, ahogyan létrehozza a képeket és talán azt a pillanatot is, amelyet befejezésnek vagy esetleg újrafogalmazásra késztetőnek tekint. 

A műkritikusok ezt kellőképpen szakmai szókinccsel úgy fogalmazzák meg, hogy művészetét az absztrakció egyéni hangvételű, amorf formavilágának sokrétűsége, valamint az expresszionista stílusú, erőteljes akció- és gesztusfestés összeforrott egysége határozza meg. 

Valóban, Botár munkáin jól látható, hogy a visszafogott vagy szétrobbanó színvilágok, formák, vonalak, felületek, ritmusok, lüktetések, párhuzamok és ellentétek milyen lehetőségeit mutatják meg az absztrakciónak, a vizuális nyelvnek mindezek a kommunikációs eszközei a művészi beavatkozás nyomán miként kaphatnak új értelmezéseket, hogyan hordozhatnak új üzeneteket, köztük akár igen erőteljes, a gyorsan változó világhoz, életformákhoz találó dekoratív hatásokat is. Az így dolgozó művész pedig képes arra, hogy egyre szélesebb körben váljon közlékennyé, az alkotások megtekintőiben más és más visszhangokat váltson ki. 

Az absztrakt képek láttán a lehető legtermészetesebb, hogy a nézők megállnak, elméláznak, értelmezéseket keresnek, mi miért van, vagy mi miért nincs, észreveszik adott hangulatoknak, kihangsúlyozásoknak, netán a pillanatnyi ösztönösségnek, az idő másodpercnyi megállításának a jeleit. Ráadásul mindezeket a munkákat nem csupán önmagukban, sorozataikban, hanem egymásmellettiségükben is kell érzékelnünk, hiszen Botár László minden általa rendezett kiállításon, akár itt is, nagy figyelmet fordít a képek szomszédságára, a számukra ideiglenes otthont nyújtó falak tekintetet magukhoz vonzó sajátosságaira, más olyan, nézőt befolyásoló törvényszerűségekre, amelyek olyannyira észrevehetetlenek, hogy már-már természetesnek tűnnek.

A színesek mellett van itt néhány fekete-fehér kompozíció is. Ezek nem klasszikus, de még csak nem is modern grafikák, hanem Botár megfogalmazásában szénfestmények. Plaszticitásuk, árnyalataik, tónusaik ugyanis a festészet irányába viszik el ezeket a munkákat. ( … )

Azt hiszem, most kissé meg van hatódva, hogy középiskolás évei után munkáival először tér vissza a Kultúrpalotába, de biztos vagyok benne, hogy nem utoljára. 

Hogyha úgy dönt, akkor ez év júliusában, hatvanöt éves korában akár nyugdíjba is vonulhat, de úgy gondolom, ez mit sem változtat azon, hogy az évek teltén is olyan művészember marad, aki soha semmit nem vesz le a válláról, hanem éppen ellenkezőleg, ha szükség van rá, továbbra sem utasítja vissza a többletfeladatokat. Azt kívánom – az önök nevében is –: legyen ereje, egészsége hozzá! 

Székedi Ferenc

2024. március 1.