Ajándékok

Barabás Dalma Alexandra fényei valami titkos, a mindent tudni vélők számára elérhetetlen forrásból fakadnak. Mintha a szürkébb, fagyosabb reggeleken is egy rejtett, kicsi nap ragyogna a barna hajú, alacsony lány fölött. 

A sérült kiskorúak és fiatalok fejlesztését végző Alpha Transilvană Alapítvány rendezvényein már többször találkoztam az idegenekkel is kedves, csupa derű huszonévessel, életéről azonban csak pár napja mesélt. Gyárfás Erzsébet, az alapítvány szociális munkása segített eligazodni a megannyi történet, élmény között.

– Jövő júniusban lesz tíz éve, hogy idekerültem az Alphához. Nagyon szeretek itt lenni, jó a társaság – mondta Dalma rögtön, miután helyet foglaltunk, aztán hagyta, hogy Erzsébet, azaz „Zsóka néni” az alapítványhoz vezető utat körvonalazza.

– Dalmánál már kiskorában egyértelművé vált, hogy nem olyan, mint a többi gyerek. Az óvodában kiváló pedagógushoz került, neki köszönhetően tudott beilleszkedni a csoportba. Az iskolában azonban már nem kapta meg ezt a fajta támogatást, első perctől érezhette, hogy elutasítják a mássága miatt. Az édesapja mesélte, hogy amíg a társai együtt játszottak, ő külön, egymagában üldögélt. Nehéz évek voltak, de a tanárok segítségével sikerült normál iskolában tíz osztályt kijárnia. 2007-ben, orvosi javaslatra került hozzánk. Az elmúlt kilenc év alatt rengeteget fejlődött, nagyon ügyesen dolgozik a csoportban, és szociális téren is hatalmas az előrelépés.

– Emlékszel még arra, milyen volt itt az első napod? – kérdeztem Dalmát.

– Nagyon izgultam, mert nem tudtam, hogy lesz, mint lesz. Zsóka néni fogadott, a többiek a nagyteremben vártak. Körbeültünk, ismerkedtünk, játszottunk. Mindenkivel összebarátkoztam. Aztán hamar nekifogtunk a különféle tevékenységeknek. Megtanultam gipszből képkeretet, üdvözletet, tányérkákat készíteni. Az is nagyon tetszett. Ez a kilenc év aranyat ér nekem.

A továbbiakban az alapítvány Atrium programjának legfőbb törekvésére, a sérült fiatalok munkába állítására terelődött a szó.

– Mikor is kezdtem dolgozni, Zsóka néni? 2010-ben? – kérdezte a lány pártfogóját, aki bólintott, majd pár percre átvette a szót.

– Arra törekszünk, hogy a fiataljaink minél önállóbbakká váljanak, ne pedig védett környezetben töltsék a napjaikat. Dalma négyórás munkaidőben takarítóként dolgozott egy gyárban. Elégtételt jelentett számára, hiszen fontosnak érezhette magát, és pénzt is keresett. 

– Mi volt a feladatod? – fordultam újra Dalmához.

– Az irodákat és az öltözőket kellett kitakarítani. Sepregettem, feltörültem.

– Hogy fogadtak a munkatársaid?

– Vegyesen. Volt, aki jól, volt, aki rosszul.

– Amikor egy sérült fiatal munkába áll, nagyon fontos, hogy a cégen belül legyen egy támogató személy, akivel tartjuk a kapcsolatot, és aki segíti a beilleszkedést. Az eddigi tapasztalatok szerint az alkalmazottak nincsenek felkészülve a fogyatékkal élő kolléga elfogadására – jegyezte meg Gyárfás Erzsébet. – Dalma másfél évet dolgozott, aztán, amikor megszűnt a munkahelye, visszakerült hozzánk. – Elmeséled, hogy telik itt egy napod? – kérdeztem a csendben mosolygó lánytól.

– Reggel érkezem az alapítványhoz. Két buszra kell átszállnom, amíg ideérek. Egyedül szeretek járni, ide sem kísér senki. Beköszönök az irodába, mindenkit üdvözlök, ez a mániám. Aztán indulhat is a nap. Itt állandó a pörgés. A kedd a kedvencem, akkor van ugyanis a Konyha nevű tevékenység. Olyankor főzni tanulunk. Alex (a pszichológus) irányítja az egészet. Mindenféle érdekes nevű ételt készítünk, a múltkor például laskaféle volt krumplival.

– Az egy görög étel volt. Nemcsak a magyar konyhával, hanem más népek ételeivel is megismerkednek a fiatalok – tette hozzá a szociális munkás, aztán újra Dalma vette át a szót.

– A pizza a kedvencem, de itt minden nagyon finom. Amit elkészítünk, azt meg is esszük, én rendszerint két tányérral kérek. A főzés során megtanultunk egyszerre több mindenre figyelni. A múltkor például krumplit vágtam, és közben észrevettem, hogy az egyik társam mindjárt odaégeti az ételt. Gyorsan odaugrottam, lekaptam a lábast a tűzhelyről… A Konyha-program után teszteket oldunk meg, játszunk is közben, például szavakat kell kitalálnunk. Délután pedig zene és tánc következik. Számomra a zene a legnagyobb ajándék. Amikor együtt énekelünk, mindenki „happy”. Tudunk együtt hülyéskedni, beszélgetni is a próbákon. A színpadon lenni, mikrofonba énekelni pedig a legnagyobb boldogság.

– Dalma tagja a Happy Feet nevű énekcsoportunknak. Egy hivatásos zenész vezeti az énekórákat. Sok helyen felléptek már, turnékra járnak, és a tavaszi Művészettel a változásért fesztiválon is szerepeltek – mondta Gyárfás Erzsébet, majd a különféle programokat segítő önkéntesekről beszélt. 

– Nélkülük nem tudnánk ennyi mindent nyújtani a fiataloknak. Külföldről is gyakran jönnek hozzánk vendégek, nekik köszönhetően olyan országokkal ismerkednek meg a fiataljaink, ahova az otthoni szűkösebb anyagi lehetőségek miatt nem juthatnának el – mondta Gyárfás Erzsébet. 

Dalma később másik nagy szenvedélyéről, a lovaglásról mesélt. Első alkalommal Magyarországon ült nyeregben, az ottani Szimbiózis Alapítvány hívta meg az alphásokat. 

– A többiek azt hitték, félni fogok, de meg sem nyikkantam. A zene és a tánc mellett ez az, ami a leginkább megnyugtat.

A továbbiakban az alphás barátok is szóba kerültek.

– Amikor idekerültem, fogalmam sem volt arról, hogy mit jelent az autizmus vagy a Down-szindróma. Itt több társam van, akik ezekben a betegségekben szenvednek. Igyekszem mindenben segíteni nekik, és ha valamit kérdeznek, megpróbálok úgy válaszolni, hogy az ne legyen frusztráló, idegesítő számukra. Az örömüket látva én is boldognak érzem magam – mondta Dalma, majd azt is elárulta, hogy sokszor észreveszi, az emberek a buszon vagy az utcán furcsán néznek rá, de ezzel ő egyáltalán nem törődik.

– Mesélj kicsit a családodról! – kértem beszélgetésünk végén.

– Nálunk otthon mindig csend és összhang uralkodik. Anyukám csodálatosan főz, a meggylevese utánozhatatlan. Két nővérem van, nagyon büszke vagyok rájuk, és két unoka, illetve egy dédunoka is tartozik a családhoz. Karácsonykor mind együtt vagyunk. Imádom feldíszíteni a fát, az mindig az én feladatom. Aztán körbeüljük az asztalt, nagyokat tévézünk.

– Ajándékot is szoktatok készíteni egymásnak?

– Nem különösebben. Mi egymásnak vagyunk az ajándékai.