Ajándékok

Ilyenkor, karácsony előtt úgy működünk, mint a tolvajok. Lábujjhegyen osonunk át a sötét szobán, belső ajtókat nyitogatunk, hogy elrejtsük, becsempésszük az ünnepig felfedhetetlen rejtekhelyre a várt vagy nem is remélt ajándékokat. Én legalábbis szülőként így élem meg évről évre a szentestét megelőző másfél, két hetet. És míg az öröm kézzelfogható kellékeinek beszerzésén, előkészítésén ügyködöm, magamban már előrevetítem az ünnepi együttlét pillanatait. Gyerekként mindig a bizonyosság semmihez sem hasonlítható érzése töltött el, amikor a zöld ágak alatt megtaláltam a rég kinézett babát, társasjátékot. Igaz, hogy a nyolcvanas évek karácsonyain hozzánk kizárólag a nagy szakállú puttonyos érkezett, de tudattalanul őt is angyali rangra emeltem. Kisfiam mindkettőjüket várja, az angyalt és a Télapót is, és számára a távoli világból érkező örömszerzők látogatása önmagában legalább annyit ér, mint az, hogy a kért ajándék megérkezik. Annak pedig, hogy a listán szereplő kívánságok mellett egyéb, nem várt apróságok is helyet kapnak a fenyő alatt, külön értéke, jelentősége van. Kompromisszumokra, persze, még ebben a különleges, ég közeli hangulatban is szükség van. Játékhegyeket az angyalszárnyak sem bírnak el, ezt jó előre tisztázni, hogy se a megajándékozottat, se az ajándékozót ne érje csalódás a fa alatt. Én évek óta ugyanazt kérem és kapom karácsonyra. A szentestét megelőző órák bűvöletét, amikor gyermekemmel „elvesztődünk” a városi szürkületben, hogy addig az égi küldöttek, akiket mindig édesanyám enged be, ünnepivé tegyék otthonunkat. Olyankor én is nyolc-, kilencévesként várom a telefonhívást, amely jelzi, láthatatlan vendégeink elvégezték feladatukat, hazaindulhatunk. A legnagyobb ajándék pedig a fenyőillatú térben együtt töltött első óra, amikor ugyanaz a biztonságérzet, otthontudat lesz úrrá rajtam, mint sok-sok évvel ezelőtt, egy negyedszázada lebontott házban, a gyertyaarcú, igazi csillagokat szóró ünnep fényében.