Ahol az oleander- és babérligetek illatoznak

Hívnak-hívogatnak Horvátországba nyaralni az utazási irodák. Az Adria kékje, a nyaralófaluk csendje, a babérligetek fűszeres illata, kényelem, pihenés, jelenben a történelem érintése mind megtalálható itt – írják, és igazat írnak az ajánló útikalauzok.

A strandon

Hívnak-hívogatnak Horvátországba nyaralni az utazási irodák. Az Adria kékje, a nyaralófaluk csendje, a babérligetek fűszeres illata, kényelem, pihenés, jelenben a történelem érintése mind megtalálható itt – írják, és igazat írnak az ajánló útikalauzok.

(Folytatás augusztus 6-i lapszámunkból)

Az ereklyék és védőszentek korszerű városa

A kanyargó utakon itt-ott felütötték már sátraikat a gyümölcs- és zöldségárusok. Fehér fokhagymakoszorúkat függesztenek ki, a gyümölcsöskosarak valóságos csendéletet varázsolnak a sátrak elé. A város ma már 70.000 lakosú, bejáratánál nem zavarnak, mert jó távol vannak a megszokott, nagy bevásárlóközpontok. Messziről látszanak a jugoszláv időkben épült lakótelepek.

Beértünk a dalmát régió központjába, az illírek ősi városába. Története szerint neve az ősi Jaderából Diodora, Diodorából Zára lett, aztán Zadar. A középkorban a kelet-római birodalomhoz tartozott. A X. század végén Velence fennhatósága alá került, amelytől Kálmán magyar király foglalta el, és a magyar koronához csatolta. Aztán megint Velence birtokolta. Nagy Lajos alatt másodszor lett belőle magyar birtok, de 1409-ben Velence újra megszerezte, végül 1813-ban Ausztria szerezte meg, rövid ideig tartó francia uralom után. A magyar–horvát kapcsolatok és történelmi viszonyok könyvtárnyi anyagot jelentenek, de most nem ez, hanem a látnivaló, az élő város érdekel, bár akaratlanul is keresem a hazai fonalat.

Szinnyei Ottmár (1859–1904), az irodalomtörténész Szinnyei József fia Magyar lobogó az Adrián című úti élményeiben leírja, amint a Kurul nevű hajón Fiuméből jövet kikötnek Zára partjainál. „Dalmácia fővárosa félsziget csúcsán fekszik, és a legújabb időkig hatalmas bástyákkal volt körülvéve. A védelmi műveket 1873 után a Canale di Zara felől lebontották és az ódon falak helyén szép rivát, a riván pedig két-három emeletes modern házakat építettek, melyek az óvárost egészen eltakarják az utas szeme elől. A város bástyáinak egy része a szárazföld és a kikötő felől még most is áll, s a két várkapu Zára legérdekesebb emlékei közé tartozik.”

Mi pedig a régi várfal melletti hatalmas parkolóban hagyjuk autónkat, a parkoló közelében, a várfal magasságában megpillantjuk a város gyönyörű ősparkját – régen városi kertnek nevezték –, ahonnan az egész város és a városba nyúló tenger látható. Besétálunk a zegzugos utcákon a városba, a mesterien feltárt és restaurált római fórum felé, ahol a Szent Donátról elnevezett egykori Szentháromság temploma uralja a teret.

A város jelképe, a Szent Donát-templom a XI. században épült, a Donát püspök által lerombolt Juno Augusta-templom maradványaiból. A hatalmas, kerek épületet ernyő alakú fedél tetőzi. A régi római és ókeresztény Zára romjaiból kikerült kövek, szarkofágok, hatalmas korintusi oszlopfők bizonyítják, hogy a mai dalmáciai régió fővárosa csodálatos város lehetett a rómaiak idején, később a kelet-római császárság vagy a velencei uralom korában. A másik hatalmas templomot, a Szent Anasztázia-székesegyházat a XIII. században a velencei dózse épettette, amikor a keresztes hadak a várost visszafoglalták a magyaroktól. Oltárai színes márvánnyal vannak kirakva, olasz mesterek oltárképei díszítik. A Santa Maria-templom a Szent Benedek-rendi apácák zárdájához tartozik többnyire – mint most is – zárva van, de olvasható róla, hogy tornyát Könyves Kálmán építtette, amikor elfoglalta Dalmáciát. A magyar emlékek legérdekesebbjéről, Szent Simeon templomának fő ékességéről, az ezüskoporsóról legendák szólnak. Ez Nagy Lajos felesége, Erzsébet ajándéka, amelyben Szent Simeon próféta teteme nyugszik. Az ezüskoporsótól két oldalra életnagyságú képek az Anjou uralkodó, Nagy Lajos feleségét ábrázolják. Csodatevő erőt tulajdonítottak a záraiak Szent Simonnak, a tengerészek is őt hívták segítségül veszély idején. Az ezüstkoporsó történetével, alakzatos díszítményeivel jelentős művészettörténeti irodalom foglalkozik.

A templomok, a középületek (gyönyörű városháza, egyetem, óratorony) és a lakóházak legnagyobb része nemzedékről nemzedékre öröklődött, az utcák kövezetét a sok járás mintha fényesre csiszolta volna. A város öt kútját, amelyek valamikor ivóvízzel látták el, ma is a régi formájukban őrzik. Azt mondják, a Traianus császár idején készült vízvezeték maradványait használták fel a kutak (cinque pozzi) építésére, amelyekből láncokon függő vedrekkel merték a vizet.

A város a megőrzött szépség, a zenei rendezvények, a kávézók és iparművészeti bazárok utcáival a turisták kedvét keresi, és el is éri a nagy meleg ellenére is, hogy éjfélig is tart a forgalom. A templomokba csak megfelelő öltözékben lehet bemenni, tiszteletet parancsoló, ahogy afölött őrködnek, hogy legalább egy kendővel betakarják meztelen vállukat a fiatal lányok.

A parti sétát inkább estére hagyják a látogatók, mert itt van a csodaszámba menő tengeri orgona, egy hatalmas, kék fényű, fekvő óraszerkezet, horoszkópos jelekkel, amelynek föld alatti szerkezetét a tengervíz tarajos hullámai orgonaszerű zeneként szólaltatják meg. A vízparti lépcsőkön, a sétány padjain ülve nagyszerű élmény ez, mintha isteni csoda lenne a tenger zenéjét hallgatók számára.

Nem tudom mire vélni a zadari sétányon Alfred Hitchcock hatalmas fényké-pét. Olvasom, hogy a híres filmrendező szerint a legszebb naplementét itt lehet látni. Meggyőződtem róla, mert a kis nyaralófalu tengerpartján olyan csodát láttam naplementekor – sugárözönt a napkorong körül –, amely valóban a világ legszebb naplementéje lehet.

Régi dicsőségünk

Az első régi útleírás hazai utazó tollából, amelyhez hozzáférhetek, Teleki Domokos, gróf Teleki Sámuel, a Téka építőjének fia 1796-ban írott úti beszámolója. Teleki Domokos húszéves, amikor postakocsival elindul Horvátországba. „Károlyvárról (a mai Karlovác) elindulván a Károly útján, amelyet ti. Károly császár és király csináltatott egész Fiuméig, azonnal hegyek közé értünk. Az út mindenütt sűrűen erdővel és bokrokkal fedett hegyek környékén megyen…” – írja Egynéhány hazai utazások leírása című könyvében, beszámolva főként Fiume városának életéről, kereskedelméről.

1836-ban Fiuméba (a mai Rijeka) Wesselényi Miklós indul; lovas kocsin, kompon. Wesselényi a Zrínyiek és Frangepánok kastélyait keresi. Portorét (a mai Kraljevica) járja be, megtalálja a Zrínyiek két kastélyát. „Tekintetet érdemlő régiségeknek” nevezi, leírja, hogy a Frangepánok vára kórházzá alakult, de megvannak a bástyák, amelyek egyikében az összeesküvést tartották.

Régi dicsőségünk új, barátságos horvát tengerpartját nehéz elhagyni. Visszafelé haladva a sok alagúton át, a sziklák hatalma közt, a muraközi szőlőskertek mellett Varasd felé, a viszontlátás reményében érünk Letenyére és haladunk a zalai dombok, a balatoni fények felé. Másnap már a Királyhágó magaslatán körülvesz a hazai táj nyers frissessége: asztalunkon mititej és borszéki borvíz.