Ahogy az édesanya látta – Berde Sándorné emlékeiből

Az Enyedi Hírlap két világháború közötti számaiban igen gyakran találkoztam Syber álnévvel jegyzett hely- és művelődéstörténeti írásokkal, tudósításokkal, jegyzetekkel, riportokkal. Rövid utánajárással sikerült azonosítanom a szerző kilétét: Fövényessy Bertalanról, a Bethlen Kollégium egykori zenetanáráról van szó. Ő a szerzője annak az interjúnak is, amely Látogatás egy boldog édesanyánál címmel a fenti lap 1940. október 27-i számában jelent meg, az interjúalany pedig nem más, mint a három testvér – Mária, Amál és Károly – Enyeden lakó édesanyja, az özvegységének 46-ik évében járó Berde Sándorné. Vele folytatott szívélyes beszélgetést nevezett kollégiumi professzor.

„– Köztudomású, hogy özv. Berde Sándorné azok közé a ritka – s mi tagadás, sokak által megirigyelt –, boldog édesanyák közé tartozik, aki azzal a nagy szerencsével dicsekedhetik, hogy mindhárom élő gyermekét kivételes tehetséggel áldotta meg a Teremtő. Dr. Berde Károly a pécsi egyetem kiváló orvosprofesszora, Dóczyné Berde Amál Dóczy Ferenc, kollégiumunk volt rektorprofesszora, jelenleg a kolozsvári református főgimnázium jeles tanárának felesége, híres festőművész s szellemes írónő, s R. Berde Mária, a nagyváradi állami gimnázium tanárnője, a többszörösen kitüntetett költő és írónő képezik özv. Berde Sándorné nagy büszkeségét, anyai boldogságát. Az új határ hozta családi szerencsétlenségből azonban öröm is támadt. Károlyt áthelyezték a hazatért Ferenc József Tudományegyetem rendes tanári székébe, s megválasztották az orvosi kar dékánjává. A Mária homlokát pedig eredményteljes irodalmi munkássága méltatásául a magyar kormányzó szép ünnepség között a Corvin-koszorúval övezte.

Ki ne tudná elképzelni a Nagyasszony örömét, boldogságát? Az egyszerűségében is kedves özvegyi hajlék megtelt azzal a boldog örömmel, mely a gyermekei dicsősége láttára szokott a szülői szívben áradozni. Ez örömteljes alkalomból kerestük fel a boldog édesanyát, hogy együtt örüljünk az örülővel, s megkértük, beszéljen valamit gyermekeiről, s mindenik életéből mondjon el egy-egy kedves, őket jellemző epizódot. Szívesen tett eleget kérésünknek, s ebben nem zavarta, hogy már gratulálókat találtunk nála, s később is a folyton érkező szerencsekívánó, jó barátok nyitogatták vendégszerető házának ajtaját.

– Károlyból és Amálból – kezdte a Nagyasszony örömtől, boldogságtól ragyogó szemmel – már gyermekkorukban kiütközött 

a székely vér és székely származás. Gyermekéletük minden megnyilvánulásában praktikusak, gyakorlatiasak voltak. Az Amál és Károly gyermekéletét a jóízű humor lengte át, tréfát űztek mindenből. Juliska (a mostani írónő Máriát akkor még így hívták) a szellem világában élt. Már gyermekkorában meséken, történeteken, verseken törte a fejét. Kissé magába zárkózott, a gyermektársaságot nem igen kereső leány volt. Szenvedélye a harisnyakötés volt. Még a szüretre sem lehetett kivinni emiatt.

De vegyük sorba – folytatta a Nagyasszony.

Amál nagy állatbarát volt. Egyszer egy kedves kis kutyus került a házhoz, amelynek nevet kellett adni. A gyermektársaság a keresztelőt ünnepélyesen óhajtotta megtartani. Vendégeket is hívtak a családi ünnepélyre. Amál, ki a papot óhajtotta képviselni, felkötötte az én kötényemet palástnak, Sándor (a negyedik gyermek, aki mint kiváló lelkész halt el) tartotta volna a beszédet, Szász Ilusra, a dr. Szász Pál testvérére várakozott a keresztanyai szerep. Ünnepi uzsonnáról is gondoskodás történt, s én egy nagy kanta meggybefőttel járultam a kis kutya keresztelői lakomájához. Már minden készen állott a kezdéshez, amikor Amál megpillantotta a befőttet, s feledve kutyát, keresztelőt, vendégeket, nekirontott a kantának, s mohón fogyasztani kezdte az ínycsiklandozó befőttet. Nosza, lett erre olyan gyermekvisítás, hogy majd bedugult a fülünk. Mikor a vendégek veszélyeztetve látták befőttrészletüket, ők sem hagyták magukat, s versenyre keltek az édesség elfogyasztásában. Persze, a keresztelői szertartás füstbe ment. Sándorba bennrekedt a szónoklat. Amál válláról lekerült a palást, s a Szász Ilus neve sem került a mátrikulába. A kutyuson azonban rajta maradt az előre elhatározott név. »Lelki Schmol«-nak hívták haláláig.

Mária, mint már mondottam, nem volt valami nagy társasági gyerek. A tánciskolába is alig tudtuk betuszkolni, s míg Herlitska tanár úr buzgón tanította a teremben az illemszabályokat s egyes táncmozdulatokat, azalatt ő az udvaron havazkodott. Már gyermekkorában verseket fabrikált, s azokat rejtegette. Amál azonban rájuk talált, s nyilvánosságra hozta. Emiatt aztán természetesen sértődés s keserűség keletkezett. Máriát, a kiforrott költőnőt a Linkeusz álnéven szereplő pesti író fedezte fel. Mária elküldött neki néhány verset, melyek, költészete egyik időszakának megfelelően, világfájdalmasak voltak. Linkeusz személyesen lejött Enyedre, hogy megismerkedjék a képzelete szerint idősebb korú írónővel, aki olyannyira tele van világfájdalommal. Nagy volt azonban csodálkozása, amikor egy viruló hajadont látott maga előtt. Még többször ellátogatott hozzánk a pesti író, míg végre megkérte – az Amál kezét. A kapott kosár után elmaradtak a vizitek. A Mária gyermekkorában megindult írói pályájának egyik legszebb állomása most a Corvin-koszorú.

Károly – folytatja fáradhatatlanul a jóságos Nagyasszony – mindig erős akaratú, lelkileg, testileg szintén erős gyermek volt. Már kora gyermekségében megnyilvánult nála a természet iránt való szeretet és érdeklődés. Már mint I. gimnazista kijelentette, hogy orvos lesz.

Egyszer a házban valami kellemetlen szagot éreztünk, amely nemhogy szűnt volna, hanem ellenkezőleg, növekedett. Hiába kerestük a bűz forrását, nem találtuk meg. Mikor Károly látta, hogy tovább titkolni az ügyet már nem lehet, bevallotta, hogy egy skatulyában állatokat rothaszt, hogy már most hozzászokjék a hullaszaghoz. Más alkalommal egy élő kígyót hozott a házba. A szobai asztal fiókjában rejtegette. Mikor felfedeztük, természetes, hogy féltünk tőle. Ekkor a konyhába vitte, de ott meg a cseléd rémüldözött. Elhatároztuk, hogy eltávolítjuk a kígyót. De ki hajtsa végre a határozatot? Az erős természetű Amál vállalkozott reá. Rongy és csíptetővas segítségével a szomszéd Kerekesék kertjébe dobta. Mikor Károly hazajött, kereste a kígyót, de nem találta. Nagy lelkiismeret-furdalás vett erőt rajta. Attól félt, hogy a kígyó kimászott rejtekhelyéből, s a család valamely tagját nagyon megrémíti. Egész este rosszkedvű volt. Szótlanul keresett, kutatott, de eredmény nélkül. Csak akkor nyugodott meg, amikor elmondtuk a kígyó eltávolításának okát és körülményeit.”

Nem. Sohse leszek én, mint a többi

Széltelen révben nyugvó szerencsés.

Horgonyavetett, biztos hajókon

Sohse lesz lelkem alvó teremtés –

Nem, sohse hívtak nyugalmas partok;

És hogyha néha pihenni tértem:

Mint sirály, vizek szép szelíd álma

Künn maradt lelkem a ködben, a szélben.

Nem, sohse fogom összébbre vonni

Viharban felnőtt libegő szárnyam.

Lágy ölű fészkek ringató pelyhe

Sohse lesz üdvöm, soha a vágyam!

Jön, jön az élet, rámfogja markát,

Vállamra veri keserű jármát.

De künnmarad lelkem a vizek felett

Tovább álmodni magános álmát. –