Ágyak mellett

Demeter Szilamérral munkát keresők és kínálók virtuális sorában találkoztam először. Tanulás mellett szeretne dolgozni részmunkaidőben bármilyen területen, önkéntes betegápolói tapasztalattal rendelkezik – üzente a 19 éves marosvásárhelyi fiú a világhálóra kifüggesztett álláshirdetések egyikében. Bélyeg nagyságú képéről korát meghazudtoló nyugalom sugárzott. Ezért éreztem fontosnak a történetét. Felkérésemre gondolkozás nélkül csak ennyit válaszolt: – Állok elébe. 

A megbeszélt időpontban percre pontosan érkezett, aztán derűsen, magabiztosan lépdelt visszafelé az időben. 

– Gyermekkoromban sokféleképpen el tudtam képzelni az életem, többek között rendőrnek, tűzoltónak készültem. Mindig is szerettem emberek között lenni, segíteni, ha baj van, az egészségügyi pálya azonban csak három éve derengett fel előttem. A szászmedgyesi nagymamám, Miklós Irén, tavalyelőtt augusztusban kórházba került. Akkor szembesültem azzal, hogy milyen gyenge Medgyesen az egészségügyi ellátás. Arra gondoltam, hogy jó lenne ezen változtatni, segíteni a mamámhoz hasonlóan kiszolgáltatott helyzetbe került embereken. De nem ez volt az egyetlen előzmény. A Református Kollégiumban végeztem az iskolát. Tizenegyedikesként diáktársak révén kapcsolatba kerültem a Szent Balázs Alapítvánnyal. Önkéntesnek jelentkeztem kórházi betegápolásra. Az ortopédia és a neurológiai klinika közül választhattam, az előbbinél maradtam. Csütörtökönként jártunk fel a betegekhez a többi önkéntessel. Beszélgettünk velük, bevásároltunk nekik, az ételfelszolgálásban és, ha kellett, az etetésben is segítettünk. A beutaltak nagyon örültek nekünk, egyesek azt kérdezgették, hogyan lehetséges, hogy heti két órát rájuk szánunk. Volt aki az egész életét elmesélte. Rájöttem, mennyire igénylik a törődést ezek az emberek, és hogy idő hiányában vagy egyéb okokból mennyire nem kapják ezt meg a kórházi személyzettől.

– Szorosabb kapcsolatot is sikerült kialakítani némely beteggel?

– Mivel csak hetente egyszer mentünk fel a klinikára, mindig új páciensekkel találkoztunk, így nem mélyülhettek el igazán a kapcsolatok. De az előfordult, hogy később a kórház falain kívül is találkoztunk valamelyik egykori beteggel. 

– Tizenkettedikben is folytattad az önkénteskedést?

– Sajnos abba kellett hagynom, mert jött az érettségi. Azt viszont már akkor eldöntöttem, hogy az egészségügy területén maradok. A Bod Péter Tanulmányi és Diakóniai Központ épületében székelő főiskolára, a Református Asszisztensképzőre jelentkeztem. Túl vagyok az első féléven… Ha elvégzem a három évet, általános orvosi asszisztens végzettségem lesz. Elképzelhető, hogy utána továbblépek az orvosi pálya fele, de először mindenképpen szeretném ezt a hivatást a magamévá tenni. 

– Mesélj egy kicsit a főiskoláról. Milyen ott az élet?

– Nagyon jó. Harmincketten vagyunk az évfolyamon, nemcsak Maros, hanem Kolozs és Kovászna megyéből is kerültek diáktársaim. Rendkívül összetartó a csapat. Többségük lány, 8-9-en vagyunk fiúk. Akárcsak más egyetemeken, nálunk is megszervezik a gólyabált, a diáknapokon is részt veszünk. A vizsgaidőszak stresszes, az előadásokat viszont nagyon szeretem. A gyakorlati időszakban, hat hétig családorvosok mellett szerezhettünk új tapasztalatokat, az is jó volt. Annak pedig külön örülök, hogy lehetőségünk nyílik önkéntes munkát végezni. Mindannyiunknak van egy nénije, akihez rendszeresen járunk vérnyomást mérni, beszélgetni. Ezekkel az idősekkel személyesebb kapcsolat alakulhat ki, mint a kórházi betegekkel, várnak, számítanak ránk, lelkileg is közel kerülhetünk hozzájuk.

– Ennyi minden mellett plusz munkára is jut időd?

– Jutna. Szívesen vigyáznék idős asszonyra, de akár reklámlapok kihordását is vállalnám. A gond csak az, hogy az egyetem miatt kizárólag délután érnék rá. Ez nem felelt meg azoknak a munkaadóknak, akik a jelentkezésemre válaszoltak.

– Hogyan képzeled el az életed a főiskola után?

– Mindenekelőtt világot szeretnék látni. Először Németországba mennék, aztán Kanadába. Nem tudom, miért, de már kiskoromtól ez a két, egymástól távol eső ország vonz a leginkább. Talán a külföldi munkavállalással is megpróbálkoznék. Utána majd meglátjuk, mit hoz a sors…