Főtéri történet
Ünnepek előtti meleg téli hétköznapon álomszerű látványként jelent meg az árva torony melletti mozgásban. Az általam legszebbnek tartott főtéri épületet választotta háttérnek – egy igazi palotát. Illettek is egymáshoz. Idilli látvány volt, amint ott ült a főtéri napfényben, mellette krémszínű kutyája, de ahogy egymás mellett ültek, látszott, összetartoznak. Fejét világosbarna szőrmesapka védte a fénytől és a téli időtől. Szép, finom barna bőre volt, nem indiai vonásokkal, talán grúz vagy örmény, de a legszebbek közül. Amikor szemből bámultan az arcát, hittem, Mikulás-szánon vagy angyalokkal érkezett a Kaszpi-tenger partjáról Erdélybe, a főtérre. Egész lényéből szólt a fájdalmas muzsika, ahogy a közepes nagyságú tangóharmonikán játszotta az Una paloma blanca megható dallamát. Idősebb házaspár állt meg mellettem, a férfi bal kezében sétapálca, másik kezével élettársába kapaszkodott, amikor megszólalt a nő:
– Hallod, az ifjúságunk!
Elbódultan néztem az angyali látomást, csak az az örökzöld sláger, a fülemben ott zengő régi-régi muzsika igazolta, valóság mindez a Toldalagi-palota előtt: angyali szépség, értelmes arcú kutya, mellette a doboz, amiben lassan gyűlt a pénz, és akkor nekem is eszembe jutott az ifjúság, ifjúságom...
Huszonkét évesen szállt még így felém a zene Lipcsében, ahol különböző magasságig vízzel megtöltött befőttesüvegeken játszott két dobverővel egy fiatalember. Álltam a (kelet)német nagyvárosi sodrásban, nem hittem a szememnek és a fülemnek, hogy egyszerű befőttesüvegekből zenét, muzsikát varázsol elő a fiatalember. Az első látvány varázsával, egy másik világ élményének cinkosságával bámultam a „hangszereket”, amikor mellettem megszólalt egy német hölgy: Brahms: Ungarische Tänze. Nemcsak a dallam, a zenész is magyar volt, budapesti, és akkor dobtam először pénzt egy vándorzenésznek a kalapjába, mert mind a ketten magyarok voltunk a nagy német tengerben...
Most pedig álltam a téli napfényben a főtéren, és szerettem volna a vándormuzsikusnak finoman, szépen lehajolva pénzt tenni a kutya előtti dobozba, de nem volt nálam a pénztárcám. Másnap visszamentem a főtérre, ám nem volt ott, hiányzott, és most már mindig hiányozni fog, mert adósa maradtam ifjúságom legszebb emlékeinek visszahozásáért.
