A zenész-színész torpedója

Gondolná-e valaki, miközben a lakásában vezeték nélkül egymással kommunikáló eszközöket használ, hogy e technológia mélyen gyökerezik a zene talajában? Gondolná-e valaki, hogy mindehhez, keveset ugyan, de a magyarságnak is köze van? Ha nem lenne zongora a világon, talán ez a technika sem létezne. Ha nem lett volna csembaló a világon, talán zongora sem létezne. Ha nem lett volna cimbalom a világon, talán csembaló sem létezne (cimbalom – csembaló – eléggé hasonló a nevük). Ha mi, magyarok nem jövünk be a Kárpát-medencébe, akkor talán a cimbalom se kerül be Nyugat-Európába. És ha nem egy budapesti koncertzongorista nő Hedy Lamarr édesanyja, akkor talán később és másképp alakult volna a technika történetének ez a bekezdése.

Hedy Lamarr Bécsben született 1914. november 9-én Hedwig Eva Maria Kiesler néven. Kiváló adottságokat, találékonyságot örökölt, mert édesapja, Emil Kiesler sikeres bankárként volt ismert, édesanyja pedig, a Budapestről származó Gertrúd Lichtwitz elismert hangverseny-zongorista a muzsika fővárosában. Nem csoda tehát, hogy a szülők egyetlen lánygyermeküknek mindent megadtak, ami a sikeres élethez szükséges.

Hedwig Eva Maria sosem járt iskolába, mert a család zsebpénzből megengedhette magának, hogy a legjobb pedagógusok otthon oktassák. Édesapja pedig úgy nevelte lányát, mintha fiú lenne. Valahányszor sétálni mentek, szándékosan vagy véletlenül, de mindig valamilyen technikai újdonságba botlottak, és az apa igyekezett megértetni mindennek a működését. A kislány pedig fogékony volt minden gépezet megismerésére. Emil Kiesler előtt bizonyára könnyedén megnyíltak a nyomdák ajtai is, így Hedwig Eva Maria alaposan megismerhette a nyomdagépek működését is. A lány öt-hat évesen már képes volt egy zenélő automata szerkezetet darabjaira szedni, majd összerakni úgy, hogy az hibátlanul működjön.

Édesanyja is odafigyelt lánya nevelésére. Jó érzékkel mindig olyan zenei élményt biztosított gyermekének, amit ő fel is foghatott. Minden bizonnyal sokat énekelhetett, miközben kislányát altatta, később aztán megismertette vele a zongorát, és amikor eljött az ideje, zongorázni tanította Hedwiget.

A zongorázó lány színjátszói tehetségére is hamar felfigyeltek a szülei. És hogy a tehetség el ne vesszen, a tizenéves lányt egy híres berlini színésziskolába járatták Max Reinhardt rendező vezetésével.

Hamarosan a jól színészkedő, kitűnően zongorázó és káprázatosan táncoló kislány elbűvölő szépségű hajadonná cseperedett. Korának filmrendezői azonnal felismerték, hogy a gyönyörű nő filmjeik sikerét garantálja.

Hedwig nemcsak a filmekben, hanem a színpadon is káprázatosan játszott, szépségével megbabonázta nézőit. 1933-ban, alig tizenkilenc évesen Bécsben egy Sissiről készült drámában tündökölt a színpadon. A nézők között ült egy gazdag fegyverkereskedő és harcirepülőgép-gyártó, Friedrich Mandl, aki azon nyomban beleszeretett a szép színésznőbe. Az előadásnak életre szóló következménye lett, mert Hedwig szülei ösztökélésére az izraelita hitéről áttért a katolikus hitre, hogy a házasság megköttethessen (hogy a fegyverkereskedés zökkenőmentes legyen, Friedrich Mandl már évekkel azelőtt katolikusra váltotta izraelita vallását). Hedwig ebben a házasságban alaposan megismerte kora fegyvereinek működését, úgyhogy akár fegyverszakértőként is megállta volna a helyét. Férje mellett azonban inkább egy gyönyörű családi ékszer szerepét kapta. Bizonyára kellemetlenül érezhette magát, amikor kötelességből részt kellett vennie férjével olyan összejöveteleken, melyeken Hitler és Mussolini is jelen voltak – de hát férjének éppen a fegyverkezés jelentette a jövedelmet.

Hedwig ebben a házasságban sok világrengető hadi titkot tudott meg. Minden bizonnyal látta a szörnyű jövőt, és azt is hamar megértette, hogy neki is szerepe lehet a nem sok jót ígérő fegyverkezésben. „Nagyon hamar rájöttem, hogy sose lehetek színésznő, amíg a felesége vagyok. Házasságunkban ő volt az abszolút uralkodó. Olyan voltam, mint egy baba. Olyan voltam, mint egy művészeti tárgy, amelyet őrizni kell – és bezárni – aminek nincs esze, saját élete.”

E megvilágosodás következtében történt, hogy egy sötét hajnalon a szobalány ruhájában kerékpárral elhajtott bécsi palotájukból, és meg sem állt Párizsig. A francia fővárosban nyélbe ütötte a válást, és londoni kitérővel az Egyesült Államok felé vette az irányt.

Pénze és kapcsolatai megvoltak arra, hogy Hedwig Eva Maria Kiesler néven ült hajóra, de ez a név sosem érkezett meg Amerikába, helyette Hedy Lamarr szállt partra a gőzösről.

Az Újvilágban Hedy Lamarr hamar megtalálta a helyét: a szemkápráztató nőt a filmipar tárt karokkal fogadta. Különös angol akcentusa miatt sokan kedvelték, és hamarosan a legfelsőbb körök nagyágyúival is kapcsolatba került. Sajnálatos módon legtöbben csak a testnek kívánatos nőt látták benne, ezért történhetett meg, hogy első házassága után még ötször próbálkozott megtalálni a házasság örömét, de mindannyiszor csalódnia kellett.

Kevesen tudják róla, hogy, bár művésznek hitték, ő inkább tudós zseni volt: a tudomány sokkal jobban foglalkoztatta a színészetnél. Gyakran megesett, hogy egy-egy színészi pihenő alkalmával ő inkább visszavonult saját laboratóriumába, és tudományos kísérleteket végzett.

(Folytatjuk)