A zenélő automaták mestere (1.)

Az ember roppant kényelmes lény. Ha csak egyetlen módja adódik, azonnal hanyatt vágódik egy kényelmes fekhelyen, és semmi sem érdekli. Vagyis érdekli, de éppen az, hogyan úszhatná meg a következő tevékenységet. És éppen ez a kényelemkeresés eredményezi az emberi találékonyságot. Hogyan lehetne úgy túlélni, hogy a lehető legkevesebbet kelljen tenni ennek érdekében? Hirtelenjében képesek lennénk azt hinni, hogy ez a jelenség csak a fizikai munka terén szembetűnő, de ha részletesebben kutatjuk a technika és a művészet történetét, azonnal rá kell ébrednünk, hogy minden téren igaz ez a kényelemkeresés. A gépek már sok mindent elvégeznek helyettünk. De az oktatógépek története sem új: régóta vannak próbálkozások a tanítás gépesítésére is. Az automatizálás gondolata többek között a zenészeket és a hangszergyártókat is megihlette.

A zenélő automata szerkezetek valamilyen különös hatás folytán mindig lenyűgözték az emberiséget. Már az első orgona – a hidraulisz – is épp azért született, hogy leegyszerűsítse a sok fúvós hangszeres jelenlétét egy zenekarban, és azt egyetlen személlyel helyettesítse. Az ókortól kezdve aztán a világ számos helyén jelentek meg automata zenegépek. Furcsa mód a sivatagi népek mindig vízzel működő zenei műszereket építettek – talán mert az élő víz kifejezés mintha életet lehelt volna e tárgyakba. Európában azonban jóval megkésve érkeztek a muzsikáló műszerek. Kezdetben az órák zenéltek, aztán később megjelentek az – ugyancsak óraszerkezetek által vezérelt – verklik. A verklik, vagyis zenélő automaták világa hihetetlen népszerűségnek örvendett a XIX. században. Nem véletlen, hogy Franz Schubert is írt – zongorakíséretes – művet A verklis címmel. Beethovenről is tudjuk, hogy nagy elragadtatással beszélt Johann Nepomuk Mälzel panharmonicon nevű zenegépéről, sőt művet is komponált a masina számára. Beethoven helyzete érthető volt: süketsége folytán a műszer megmentette attól, hogy bajlódnia kelljen a sok rakoncátlankodó zenésszel. De azt is tudjuk, hogy mindössze egyetlen művet dedikált a rendkívüli panharmonikonnak. Bizonyára ma is csodájára járnánk ennek a zenekarutánzó monstrumnak, ha egy tűzvészben el nem pusztult volna a hangszer!

A fránya tűz és a fránya víz sok kellemetlenséget okozott az emberiségnek. Amikor már az hittük, képesek vagyunk úrrá lenni e két elem fölött, akkor mindig történt valami, ami figyelmeztetett elbizakodottságunkra: Alexandriai könyvtár, Titanic, nem is kell tovább sorolnom…

1785-ben Drezdában egy órásmestercsaládban született Johann Friedrich Wilhelm Kaufmann. A mesterség apáról fiúra szállt, és mindenki tudta, hogy csakis úgy lehet fennmaradni a szakmában, ha folyamatosan újítanak, és követik a szakmai újdonságokat. Az órák csak amolyan mellékes érdekességek voltak az életükben, a legnagyobb kihívásokat a titokban fejlesztett műszerek jelentették. A család már régóta követte az emberi hóbortokat, és fúvós meg pengetős hangon megszólaló órákat gyártott megrendelésre.

Friedrich Kaufmann életéről kevés adatunk maradt, viszont egy érdekes alkotása ma is csodálók százait vonzza a müncheni múzeumba. Kérdés, hogy miről híres Kaufmann eme alkotása. Leginkább azért jelentős, mert szorosan kapcsolódik a zenéhez. Képzeljünk el egy humanoid robotot, amely egyszerre két trombitán játszik, vagy legalábbis két hang jön ki a trombitából! Mi lenne a válaszunk, miután megcsodáljuk? Talán az, hogy „ezek a kínaiak mindent megcsinálnak”. A német minőség méltán vívott ki magának minden szinten elismerést. A zenei automaták terén is a németek voltak azok, akik a legérdekesebb mechanikus szerkezeteket alkották meg.

Johann Friedrich mindössze tizennégy éves legényke volt, amikor elkezdte az órásmesteri szakmát. A családi műhelyben lett volna helye és lehetősége tanulni, de a szülei úgy látták jónak, hogy nem árt egy kis kitekintő a „hogyan csinálják mások” témában. Így Johann három évig (1803 és 1806 között) kezébe vette a vándorbotot, és elindult szerencsét próbálni. A népmese szerint hetedhét országon át vándorolt, a valóságban Franciaország, Németország és Svájc, valamint egy hosszabb bécsi tapasztalatszerzés után mondhatta el magáról, hogy tapasztalt órásmester. Ezúttal fontosnak tartom kiemelni, hogy Johann azért tartózkodott hosszabb ideig Bécsben, mert belátta, hogy nagy szüksége van zenei tanulmányokra. Európai körútja a szakmai tapasztalatszerzés mellett arra is jó volt, hogy az órásmestercsalád újíthasson saját kínálatán. Tapasztalatokkal és elvárásokkal a tarisznyájában érkezett vissza a szülői házhoz. Amikor kibontotta szellemi tarisznyáját, szülei csak ámultak a kincseken, amit szerzett. Jónak is látták minél előbb gyakorlatba ültetni az újdonságokat. Így született meg a Trombitás.

A Kaufmann család egyik leghíresebb alkotása a Trombitás. 1810 körül készült ez a híres szerkezet, melyet 1812-ben Drezdában be is mutattak. Képzeljük el a következő jelenetet! A drezdai Deutsches Museum látogatói vagyunk, és egyszer csak a nézők között harsányan megszólal egy trombita. Amikor körülnézünk, észrevesszük, hogy egy hagyományos spanyol ruhába öltözött, jól megtermett férfi fújja a hangszert. Csakhogy valami nem stimmel, mert olyan rezzenéstelen az arca, és szobormereven néz a látogatók közé. Ez az egyetlen kritika róla, másképp egészen jól játszik. Még a szakmabeliek is kalapot emelnek előtte, de ő nem válaszol senki köszönésére. Aztán meglátunk egy táblát mellette: ő nem ember, hanem csak egy mechanikus szerkezet. Pedig milyen szépen fújta! Óhatatlanul felébred az emberben a kíváncsiság, hogy minél többet megtudjon erről a kétszáz éves művészről.

(Folytatjuk)