Ladakh – az ég kapujában

Fotókiállítás

Múlt csütörtök délután a marosvásárhelyi Bernády Házban igazán különleges tájakra kalauzoló fotókiállítás nyílt: Nagy Botond, a marosvásárhelyi Marx József Fotóklub tagjának Indiában készült felvételei láthatók a falakon. A megnyitón Barabás Attila, a Dr. Bernády György Alapítvány kuratóriumának tagja beszélt a kiállított képekről és a szerzőről. A szerző pedig tárlatvezetéssel egybekötött élménybeszámolót tartott, elárulva, milyen körülmények között készített el egy-egy fényképet, amely helyet kapott a tárlaton. A képekből egy fotóalbum is megjelent. Az alábbiakban ennek az előszavával méltatjuk a kiállítás képeit. 

India talán Földünk legérdekesebb, legszínesebb térsége, amely ha nem ilyen lenne, akkor a világörökség is jóval szegényebb lenne. Évezredek misztikus történelmének amalgámja, amelynek varázsa, különlegessége még most is vonzó. Már négy évezreddel ezelőtt az Indus völgyén fejlett civilizáció alakult ki. Különleges kultúrájú és felépítésű társadalmak váltogatták egymást, de a rendszer örök maradt. India volt a buddhizmus melegágya, amely világvallás lett. A tudományok, a csillagászat, a filozófia fellegvára volt, amelyért képes volt Nagy Sándor, a makedón uralkodó hadat viselni. Különböző birodalmak alakultak ki, megbuktak, majd újabbak jöttek létre, elképzelhetetlenül gazdag maharadzsák, majd mogulok, különböző dinasztiák vezetésével, ahol az iszlám, a hinduizmus és a buddhizmus ápolta azt a szellemi gazdagságot, amely jóval a nyugati civilizáció megjelenése előtt magas szintű egyetemeket tartott fenn. A teljhatalmú urak gazdagsága vonzó volt a nyugati gyarmatosítóknak, akik kiszipolyozták a népet. Aztán következett a függetlenségi háború majdnem két évszázada, Mahatma Gandhi küzdelme és győzelme, majd a belharcokkal tűzdelt 20. század és a kihívásokkal teli 21. század. 

India ma a világ legnépesebb országa, amely nemcsak ennek a súlyát viseli vállán, hanem mindazokat a globális kihívásokat, amelyeket az éghajlatváltozás, a környezetszennyezés, a gazdasági recesszió, a korrupció, a vallási ellentétek élesedése és sok minden más magával hordoz. India az emberiség lüktető időkapszulája, amely úgy örökítette meg a múltat, hogy az ma is él. Nemcsak a hatalmas épületeivel, műemlékeivel, templomaival, hanem a kasztrendszerbe tömörülő emberekkel, a több évezredes vallási és szekularizált szokásokkal, a több száz etnikum népviseletével, és sorolhatnánk tovább mindazt, ami egy Európából arra tévedt fotósnak aranybányát jelent. És nem akármilyen fotósnak. Nagy Botond látását többek között a Gyimesekben, a moldvai csángó vidéken élesítette, formálta tökéletessé. Az a fotós, aki el tud menni többször egy helyszínre, hogy elkapja a megfelelő pillanatot, aki megvárja, hogy a fény kirajzolja az alany arcán az év barázdáit, aki úgy komponál, hogy az állóképben ott a mozgás, a portréi pedig olyanok, hogy kizárnak mindenféle más értelmezést, hogy csak a szem, az arcmimika beszéljen, megfelelően felkészülve vághatott neki a nagy kalandnak. 

Mert Nagy Botond nem turistaként ment Indiába, hogy csak elrohanjon a téma mellett, majd emlékképeket keccintve, fényképezőgépének megtelt tárolójával térjen haza. Tudatosan készült. Mert másként nem lehet meghódítani, bevenni, emészthetőbbé tenni Indiát, visszaadni az utcák hangulatát. És azt is elmondhatom bátran, hogy Indiából nem lehet kellőképpen felkészülni ahhoz, hogy megértsük, befogadjuk a kultúrát, ennek látványát, rituáléit. És ami talán ennél is izgalmasabb, hogy mindezt miként adja vissza a fotós azoknak, akik csak a televízió, a számítógép vagy az okostelefon képernyőjén keresztül ismerik e világot, esetleg némi romantikus, cirádás elképzeléssel tarkítva, amiként visszaadják azt nekünk, európai szemlélőknek a bollywoodi filmek képsorai. Nem könnyű feladat kilépni a sémákból, és úgy közelíteni a puszta valósághoz, hogy a képek ne a beidegződött sztereotípiákat idézzék fel a látványt fogyasztókban. Nagy Botondnak mindezt sikerült megadnia, mi több, a fotóalbum szerzője ennél sokkal messzebbre jutott a fényképein keresztül. Olyan felvételeket készített és szerkesztett albumába, amelyeken érezni az illatot vagy a bűzt, a szobabelsőkből áradó kigőzölgést vagy akár az imagyertyák sztearinszagát. És ez nem kevés. 

A képek művészi meglátással elkészített riportfotók. A kompozíció, a színharmóniák, a fénnyel való játék némelyik képen a képzőművészeti eszközöket idézi, az utcaképek, a különböző helyszínekről készült felvételek pontosak, valósághűek, információkat közölnek, de mindenképpen megindítóak, leginkább az érzelmekre hatnak. Mélységesen emberközpontúak. Legyen az portré, munka közben ellesett pillanat vagy a puszta sziklán felhúzott sátor előtt gubbasztó személyről készült felvétel, mind olyan hús-vér emberekről szólnak, akik nekünk, szemlélőknek, a fényképeken keresztül a világukba kukkantóknak mesélnek életükről, érzelmeikről, a helyekről, a körülményekről, amelyek meghatározzák létüket. Valamennyi kép gondolatébresztő is, ezeket nézve elmélázhatunk emberi sorsokról, mikrotársadalmakról, a világban elfoglalt helyünkről és sok másról. 

Az albumban fotósorozatok, látszólag ismétlődő felvételek is vannak, ami nem hiba, e redundanciával válik mozgalmasabbá a beszámoló, hangsúlyosabbá a téma, amelyet Nagy Botond megörökített. Akár filmszerűen is összeköthetők a felvételek, így az album jól megszerkesztett „dokumentumfilm” is egyben. S ezt megerősítik a szerző kísérőszövegei, a képcímek, amelyekkel így egy egységes egészet kínál számunkra abból a kalandból, amelyre elvezetett bennünket, az imázsfogyasztókat. 

Megismerjük ezáltal Indiát? Nem, hiszen az ország kifürkészhetetlen marad az idegenek számára. De az biztos, hogy Nagy Botond albumát forgatva, e különös világban bolyongva ringathatjuk el magunkat az emberiség bölcsőjében.